Hemrik László művészeti író gondolatai Halvány bíbor c. önálló tárlatom anyagáról.

http://www.ujmuveszet.hu/2018/10/feszes

   

Ale Ildikó - Képek a térben

http://sarvarikum.hu/ale-ildiko-kepek-a-terben-tarlatrendezes-az-alkoto-szemszogebol/

   


Változó állandó 50 - Beszélgetés Ale Ildikó képzőművésszel
Tiszatáj 72. évfolyam, 2018.február

http://tiszatajonline.hu/?p=111880

   

Kocsis Katalin: Maradandó értékek - Szeged folyóirat Ale Ildikó Változó állandó 50 c. jubileumi tárlatáról Szeged, A város folyóirata, 2017 december, 29. évfolyam 12.szám, 32-35.o.

http://szegedfolyoirat.sk-szeged.hu/2018/06/21/kocsis-katalin-maradando-ertekek/

   

Szilágyi András: A szépség felismerő tekintete, Ale Ildikó kiállításáról

http://www.barkaonline.hu/kepzmveszet/5989-a-szepseg-felismer--tekintete---ale-ildiko-kiallitasarol

   

http://kepiras.com/2017/07/ale-ildiko-kepei/

   

http://kepiras.com/2017/06/start-2017-2/

   
Péntek Imre:Kortárs tárlatok,nemzetiségi megmutatkozás

ÉLETÜNK,IRPODALMI,MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI FOLYÓIRAT

2017-5. IV. évfolyam,2 4-25 old.


   
Tóth Csaba:Képi rétegződések Ale Ildikó festészetében

Ale Ildikó Folyamatok című tárlatát 2017. március 9-én csütörtökön főiskolai tanára, Tóth Csaba Munkácsy-díjas festőművész nyitotta meg a Szombathelyi Képtárban. Az április 23-ig megtekinthető kiállítás tizenöt év alkotói munkásságából mutat be személyes válogatást. Ale Ildikó festői eszköztárában a pasztelltechnika a meghatározó. A természetelvűség és a nonfigurativitás határait feszegető kompozíciói gyakran versek és a zene élményvilágából származnak. A kiállítás jelentős része a társművészetekhez készített műveiből ad ízelítőt pasztellképek, kollázsok és fotóasszociációk formájában. Weöres Sándor és Simai Mihály versei ihletette képi átiratokat éppen úgy láthat a közönség a tárlaton, mint térrel foglalkozó, struktúrákat, architektúrákat ábrázoló alkotásokat. – A szegedi festőművész kiállítását Tóth Csaba írásával ajánljuk

A teljes cikk itt olvasható
   
Forgóajtó

Csoportos „tanár-tanítvány” kiállítás a Somogyi-könyvtárban A négy közül három kiállítótárs egykor kisiskolásként kopogtatott be szüleivel a művészeti iskola és Ale Ildikó műtermének ajtaján. Az első pillanattól kezdve mindhárman különleges erővel, érdeklődéssel és kitartással adták át magukat a megoldandó képi feladatoknak, amelyeket Ale Ildikótól kaptak. A festőművész a művészetek sokszínűségét kínálta számukra, hogy teljességként tapasztalhassák és élhessék meg azt munkáikban. Közös „tanár-tanítvány” kiállításukkal az együtt töltött örömteli tanulmányi éveket idézik fel és a jelen eredményeire irányítják a figyelmet.

A teljes cikk itt olvasható
   

Marton Árpád: Azúr út - Ale Ildikó pasztellsorozata alá

http://tiszatajonline.hu/?p=99799

   

Gyarmati Gabriella Ale Ildikó Párhuzamok c. kiállításáról

http://www.barkaonline.hu/friss-barka/3981-ale-ildiko-kiallitasarol

   

7 kérdés Ale Ildikóhoz

2013 Ale Ildikó éve – mondhatnánk, hiszen a művésznő idei harmadik tárlata nyílt meg szeptember elején, s további három kiállítása látható még az év folyamán. Áprilisban Simai Mihály verseire készült inspirációkat láthatta a művészetszerető közönség a Somogyi Könyvtárban, júliustól pedig a tavasszal nyílt Art Hotel Szeged első kiállítójaként havonta új anyaggal mutatkozik be. Ale Ildikó nemcsak rendkívül aktív alkotófolyamatot él meg az utóbbi hónapokban, hanem tárlatai mellé kísérőprogramokat is szervez. A művésznőt életútjáról, alkotásairól és terveiről kérdezte Képiró Ágnes. 

A teljes cikk itt olvasható


SzegediLap kulturális és művészeti portál, 7 kérdés Ale Ildikóhoz 2013.09.11


Marton Árpád:A teljesség felől, Száz esztendeje született Weöres Sándor
Toronyirány,Szeged-Csanád Egyházmegye magazinja,2013.augusztus,V.évf.3.szám 26.o


Szövedék

ALE ILDIKÓ TÁRLATÁRÓL AZ SZTE REKTORI HIVATALA GALÉRIÁJÁBAN

Cserjés Katalin irodalomtörténész

http://tiszatajonline.hu/?p=25325


Gyürky András művészeti szakíró megnyitóbeszéde (részlet)

Ale Ildikó Versekben kerengő, Képek Simai Mihály verseihez c. kiállításán

„Az így létrejött művek nem parafrázisai a költő gondolatainak, hanem az általuk gerjesztett érzetek és érzelmek lenyomatai. Elnéptelenedett épületrészleteket, kiürült enteriőr hangulatokat, sehonnan sehová nem vezető lépcsőfokok felett ellibbenő alakzatokat vélünk felfedezni - egy nyugtalanul pulzáló utolsókat rúgó világ képét,mely már saját emlékművét is felállította,legalábbis én erre asszociálok a mögöttem lévő képsorozat első darabját látván.

Az égbenyúló oszlopok szikár tömbjei elválnak kissé egymástól, mégis együvé tartoznak, felületük őrzi hajdanvolt kaotikus nyüzsgés fosszilliáit. Az itt alkalmazott szigorú kompozíciós rendet az utána következő képeken mellőzi a művész. Azokon mintha egy pompejihez hasonló modernkori lávaömlésbe véletlenszerűen beledermedt utolsó pillanatok rögzülnének egyszer s mindenkorra.

Az ember itt naponta volt egykori vándor, nyoma mára csak árnyjáték maradt. Ezt a mondatot az ismétlődő címszavakból állítottam össze, melyek egyaránt hozzárendelhetők a tőlük jobbra vagy balra elhelyezett művekhez is. Ez az apró játékosság egyben utalás arra, hogy Ildikó nem tartja annyira tragikusan komornak az általa felállított látleletet, valami bölcs belátás, megbocsájtás sugárzik e lapokról. Derűről viszont nem lehet beszélni.

A képfelületeken megjelenő immár lefixált nyomat stílusirányzatát tekintve legyen akár a lírai absztrakt vagy az organikus konstruktivizmus kategóriájába besorolva tudós kollégáim által, éppúgy tömöríti vizuális üzenetté a művész mondanivalóját, mint ahogy a költő a végső, tovább már nem egyszerűsíthető szavak esszenciájából építi fel poézisát.

Én ezt a folyamatot inkább a visszájáról ismertem eddig. Amikor a híres művészek élete vagy emblematikus alkotása megihleti az írástudót, és a képzettársításokból, fikciókból szonett vagy akár  regény is születhet,ugyanígy emeli át Ale Ildikó saját gondolatvilágába az irodalomban fellelt témát,melyre szabadon asszociál - új értelmezési lehetőséget tár fel. Itt is láthatjuk, hogy Simai Mihály verse vagy annak csupán egy sora hányféle formában tükröződik vissza. Nem átiratok készültek, még kevésbé illusztrációk-nem mintha alacsonyabb rendűnek érezném az alkalmazott  művészek ilyen irányú tevékenységét, csupán azt szeretném leszögezni, hogy kiinduló pontja okán bármennyire is kötődik Ildikó akár korábban zenei, mostanában inkább irodalmi inspirációkhoz saját műfajában ő szuverén egyéni hangú műveket alkot.

Grafikai és festői elemek egyaránt fellelhetők a képeken,ha nagyobb merítésű lehetett volna ez a tárlat,bizonyára láthatnánk olyan opusokat,ahol a formák,színfoltok vonalak közé szorítva jelentkeznek,illetve feloldódnak a kompozícióban. Itt most mintha kompromisszum született volna a stiláris elemek alkalmazásában. Azt nem tudhatjuk, hogy Ale Ildikó érdeklődése ezután milyen fordulatot vesz, azt sem hogy oldottabb, sejtető előadásmóddal, vagy erőteljesebb vonalkarakterekkel, határozottabb színfoltok alkalmazásával folytatódik az életmű következő szakasza. Út mindkét irányba vezet, sőt visszafelé is, ami az én felfogásomban nem a fejlődés lehetőségének elvetése, hanem a korábban elért eredmények felhasználása új célok érdekében.

Kiállítás megnyitó beszédem vége felé azt kívánom a művésznőnek, hogy mindazokat az erényeket, amelyek eddigi, senki mással össze nem téveszthető munkásságát jellemzik (és az, hogy valakinek saját arca van - amit még nem sikerült a piac divatdiktátumával, az érdektelenség egyen sminkjével elszürkíteni) őrizze meg.  Ez sem kisebb feladat, ám én mást is várok tőle, mert látom, érzem, hogy az intellektuális képzettség,a manuális készség és a mesterségbeli tudás megvan hozzá.”

Elhangzott a Somogyi könyvtárban,

Szegeden 2013. április 9-én

Ale Ildikó festménye Tókióba is kijutott

A teljes cikk itt olvasható


A 2012-es szegedi Őszi Kulturális Fesztivál szép eseménye volt Ale Ildikó festő és grafikus pasztell-tárlata az egyetem Rektori Hivatalának Átriumában; megnyitó október 19. pénteken, este 6-kor.

Már bejutni is öröm e megújult, tiszteletet parancsolóan szép és grandiózus épület tereibe: a beavatottság, cinkosság érzetét közvetíti a verniszázsra érkező felé a decens, elegáns sokaság, kik valamennyien együvé törekszenek. A megnyitót dr. Tóth Attila művészeti író mondja, és muzsika is felhangzik Kosztándi István hegedűművész előadásában.

S ott vannak a képek a falakon valamennyien, ahogy korábban a műteremben voltak láthatók, ott még aleatorikus rendben-rendezetlenségben. De vajon ott vannak-e a képek valóban? Mert hol van, hol egzisztál, hol s miként létezik a műalkotás? A kiállítóterem falain szegre függesztve, kasírozva; egy honlap virtuális tere ad néki otthont, vagy épp egy album színes fotónyomata? A műteremben, ahol keletkeztek volt? Vagy amiként elmesélték, leírták neked őket (Akutagawa Rjúnoszuke Őszi hegyoldala kísért)? Amiként olvastál róla kedvenc lapodban? Aligha. Sokkal inkább abban az interakcióban van ő jelen, kel ő életre, mely közte s a mindig változó, ám mindig egyszeri látószögű néző közt létrejön. Egyszeri nézet, egyszeri olvasat, tiszavirág-életre kárhoztatottság? Esetünkben a Rektori Hivatal neoklasszicista, fényben úszó steril-tiszta tereiben, arannyal, átriummal. Holott jól tudjuk: a műalkotás viszonya a befogadóval körkörös: értelmező tekintetével, kimondott véleményével, jelenléte mélységével a néző is visszahat a mozdulatlan és befejezett – ekként kiszolgáltatott – képre. De mozdulatlanok-e; befejezettek-e például Ale Ildikó pasztelljei, vegyes technikái? (Bár lehetséges, hogy élnek a képek – élnek e képek – egymás között is, magukra maradva az elsötétülő, immár kihalt termekben: élnek, s párbeszédet folytatnak a nap végén közös dolgaikról, őket érintő problémákról. Ki merné az ellenkezőjét állítaná? A képek élete. Mert van nekik, ahogy sorsuk, történetük, lappangó, titkos útjaik is vannak. S ki mondaná meg, Ale Ildikó képei miről cserélnek eszmét a sötétre váltó kőlabirintusban, az árkádok alatt? Megszólalnak bizonnyal, s egy finom absztrakttal feltöltekezett líra nyelvét beszélik, narratíva nélkül, de a címet nem nélkülözve. Ebből a beszédből mi ki vagyunk zárva, marad nékünk az emberi szó. Nem csillapodó, új- s újrakezdett szintaxis a képek ürügyén.)

Nézzük a kiállítást!

Nézzük mindjárt többedszerre, hogy otthonossá válva közöttük, alaposabban olvashassuk e huszonöt kisebb-nagyobb képet.

Ale Ildikónak, akitől, mint a szegediek tudják, a művészetközvetítés sem idegen, s aki szíve szerint a legnagyobb méretektől sem tartózkodna, sőt örömest gondolkodna háromszor négy méterekben is – legutóbb 2008-ban, Szentendrén volt önálló kiállítása az Art Unióban, a mostanihoz hasonló számú munkával.
Ildikó elmondja, hogy képei készítése során általában nem készít vázlatot, szinte azonnal látja viszont maga előtt, milyen kompozícióban jelenhetne meg leginkább a gondolat, mely fogva tartja. A tiszta fehér papír előtt (a pasztell papír alapú, s Ildikó mind többet dolgozik e technikával: 2006-ban és ’08-ban e forma jegyében lettek bezsűrizettek munkái a Nowy Sacz Nemzetközi Pasztell Biennálékon) átadja magát inspirációinak, átadja magát az anyagnak és érzékeny kezének: rajzol, mert bár festőnek tartja magát (a pasztell nála a sejtelmességet, a finom színfelületek lehetőségét és az erőteljesebb vonalkarakterek együttes jelenlétét hordozza), s elsősorban annak tartják mások is: érzi magában a rajzolót, érzi a vonal sodró erejét. Több képet megkezd, fejleszti őket egy darabig, s ha nem ért egyet képe irányával, azon a ponton fixálja, félreteszi pihenni. Azon folytatja, amelyik kép „jóízűnek” tűnik – abba belekapaszkodik. Egy-egy kiállításra egész kép-csomag jön, jöhet így létre.
A mostani kiállítás gerincében olyan munkák állanak, melyekhez költemények jelentik az inspirációt, az asszociációs alapot Ale Ildi számára. Simai Mihály, Tóth Árpád és Szilágyi András verseinek adja át magát, azzal töltekezik az üres lap érintése előtt. Máskor, oly sokszor, a zene töltötte be e funkciót a művésznőnél (a Bartók Kékszakállújához készült két képre gondolok most, de a zeneművek képi átirata folyamatosan jelen lévő a művésznő oeuvre-ében). E sorok szerzője a csellós vonulatot, a hangszer-képek hajlatait, a zenére gondolás, zenétől átjártság, zsöllyék, színházi kulisszák képi világát e mostani tárlaton is ott érzi kitörölhetetlenül Ildikó pasztell-tábláin. (Készültek képek korábban is költő ihletésére: 2007 áprilisában a Költészet Napján a Somogyi könyvtárban nyílt kiállítás a Weöres Sándor verseihez készült sorozatból.)
Miért érzem úgy, hogy ismeretséget szereztem magamnak e képi világban? Miért érzem úgy, hogy bármely múzeumban is kerülne elém Ale Ildikó egy képe, felismerném a kéznyomáról, holott nem sztereotip, nem stabil vagy változatlan ez az oeuvre? Ale Ildikó szereti az igeneket, viszont a nemeket is szereti: több ember lakozik benne, de a lírai attitűd mindőjüknek sajátja, ha ez figuralitásban, ha absztraktban, ha hangulatban nyilatkozik is meg, változó formációkban, akár kollázsban – ellentétes tendenciák bonyolult szövedéke. Ahogy szőttes, szövedék a múlt is (a Télutó szép strófáiban ezt erősítik Juhász Gyula metaforái), mert Ildikót az idő is roppantul foglalkoztatja: térszerkezetek, teresült formációk a múló vagy épp állni látszó időben. Amiről e tágan megfogalmazható líraiságon belöl felismerem, felismerni vélem:

- egyfelől az álló téglalap-, vertikális forma; a másmilyen alakzat (négyzet, fekvő tégla) ritka vagy nincsen is, és a motívum ugyancsak ehhez rendelt: felismerném a felülnézetből, madártávlatból láttatott nagyvárosi tájat, vagy épp a forró mezőket, de ahol a függőlegesek, a felszökő egyenesek, tartópillérek és vasbeton rudak végül meghajlanak (egyfajta furcsa ferdeség), megfeszülnek, mint a felajzott számszeríj, kifeszített húr. A művésznő sokat utazik – az élmény folyamatosan jelen van képi világában. Megismerném a lendületes kézzel felrajzolt oválisokat (bárszék, napkorong, fa koronája), s a kontúrt helyenként áthágó, átmosó halványlila, szürke és zöldes fátyolfoltokat, melybe olykor nem rest beletörölni, a homorodó (a félelem tere konkáv tér, jut eszembe Závada Péter verse; de Ildikó terei, ha meditációra hívnak is, nem szorongatóak), domborodó, a satírozó kéz mozgását követő síkokat. Ale Ildikó bizonyára egyszerre fejleszti e képeket, nem időzik tartósan a részleteknél (annál jobban érdeklik a hangulati rétegek), nem töpreng vagy áll meg tervezgetni munka közben, ezt gondolom. Gyakran a keze vezeti, ez az ösztönösség érződik olykor esetleges képi pillanatain. Új, törékeny birodalmakat hoz létre. A vonós hangszerek visszatérő ornamentikáját (mint a szentendreiek képein a jól ismert helybéli házdíszek motívumai), az apró mintázatokat, pettyeket, „makarónikat”, zsinórokat, függönyszerű szálasságot. A kifektetett térkép-várost repülőről, hőlégballonról nézve, felfelé, az ég felé tartó útjaival, felezővonalaival. Az utak helyén korábban kapu volt; az utak balról jobbra futnak, Ildikó mosolyogva mondja: a jövő felé. Székeket, karosszékeket, azok karfáit, ülőkéjét, pártázatát, cirádáját, intimitásokat (a részletek, a kicsiségek világát),s hogy a címek metaforikusak, alaposan eltávolodnak a valahogyan mégiscsak a reáliában gyökerező látványvilágtól (a kis Matildot ékesen felismerjük a vázlaton, a Tokiót megjárt akt talán nem portré, de impresszionizmust-expressziót egyaránt ismerő realizmusú).

Felismerném Ale Ildikó munkáit egy csoportos tárlaton, azaz honosítottam, lefordítottam magamnak őket. Nem követ semmiféle kívülről kapott szabályt. Ami idézet vagy allúzió érezhető mégis (az egyiptomi halastó a Simai-triptichon első képén; Léger vélt kezenyoma némelyik barna-vörös absztrakt-csészés munkán – a művész gazdag kulturális memóriájából, s a néző hasonlóképp telített, fogékony tudatából származik -

Ide másolok egy költeményt, Simai Mihályét, és próbálok helytálló kijelentéseket fogalmazni arról a triptichonról, melyet a művésznő e szöveghez rendel:

együttrezgések

ti is lényemmé váltok
röpködő fák
sorsomra – még – vigyázó angyalok

fölisszák édes nedvetek a strófák

én meg gyökeretekké alvadok

A három nagy pasztell minden kétséget kizáróan a fákra asszociál, s színeiben is egységes. Történet belőlük nem olvasható ki. Illusztrációknak nem nevezhetők. Szárnyasoltár táblái ők Simai fohászához, talán Nemes Nagy hajdani tanulni való-, Kosztolányi aranykezekkel intő fáihoz is. Különösen az első kép ragad meg kifektetett, fehéren hagyott belsejű tavával, szélén felülnézetben benyúló, így látványában irracionális fáival, fa-szőnyegével. Ildikó nem fél a fehértől; nem fél a szabadon tartott felülettől. Átengedi magán a költő sorait, s együttrezeg velük, megháromszorozva a vers keltette asszociációt hármasképén.

Szilágyi András több költeménye ugyancsak ott mozog kiállítása horizontján.

A múló idő állandóságából másolok be sorokat, felidézendő a törékeny, hártyás angyalszárny képzeteit egyik legkedvesebb Ale-képemen:

(…)
kinn jár a nap helyén
higított rajzú szárnya

könyörgő színeiben
egy angyal reszket
szemével kér
engedjetek
(…)

E képhez fűzött jegyzetekkel zárom Ale Ildikó kiállításához fűzött emlékező soraimat. Még egyszer átgondolom, hogy van-e itt dolga-szava a műelemzőnek, műítésznek (s itt eszembe idéződik Csáki Róbert pár éve látott pompás és szigorú képe egy „műítésznőről”): hisz minden ott áll leírva Szilágyi versében (az átfestett éjszaka, lélekben lebegő pára, eltűnt nap helyén az angyalszárny-rajzolat: egy menekvésért könyörgő angyal…). Akarom-e lefordítani a verset? S a képet Ale Ildikótól, melyen fenti sorok pontosan megképződnek? Van-e, lehet-e, kell-e itt pontosan…?

Cserjés Katalin,

Szeged, 2012 október vége

Tiszatáj, IRODALMI FOLYÓIRAT 2013. január 121-124.o.



Szövedékek-kötelékek
Ale Ildikó pasztellképeiről

Ale Ildikó programszerű alkotói metódusának egyenes következménye, hogy szívesen rendezi bemutatásra szánt kiállítási anyagát egy-egy találó fogalom
vagy gondolat köré. Ezúttal a „Szövedék” címet választotta átfogó szellemi keretnek. Valljuk be: szerencsésen, mert fantáziadús fogalmi kapaszkodót kínál képi üzeneteinek értelmezéséhez. Hiszen a szövedékről olyasféle képzeteink lehetnek, amik Ale Ildikó pasztelljeinek lényegi jellemzőire rímelnek. Képi
síkon értelmezve fonalak, vonalak, színfoltok látványos együttesét vizionálják, s eképpen pasztelljeinek stiláris jellemzőit jelöli a fogalom- szellemesen.
Szellemiekben pedig munkáinak forrásvidékére utalhat a cím, arra, hogy pályára kerülése óta sokszálú ihlető kötelék fűzi őt alkotóként a zene, a tánc, a költészet világához: kötetlenül, szabadon válogatva az ihlető források között.

Teheti, mert pályája kezdetén, - az ezredfordulón - ő már a tradíciókon túllépő képzőművész nemzedék tagjaként látott munkához, lelki alkatához igazítva
minden tudását, szabadon alakíthatta önálló festői karakterét. Mostani kiállítása bő egy évtizedes alkotói periódusának esszenciáját nyújtja. Pasztellképei
egységes stiláris köntösben jelenítik meg kompozíciós megoldásait tekintve nagyon is sokrétű, ám alapvetően belső látomásokon alapuló vízióit.

A kép nála nem a hagyományos kép, még akkor sem, ha tájképsorozatán vagy akár vers-inspirációin például, találunk az organikus környezetre utaló jeleket. Kompozícióinak egész formavilága a képfelület inspirálta belső asszociációs rend szerint alakul át, a képi élmény elszakad tradicionális, látványvilág által meghatározott formájától. Képei színből, vonalból, ritmusokból szőtt álmok inkább, s a pasztelltechnika értő alkalmazásának alávetett míves attrakciók. Ezek az alkotói metódusok természetesen nemcsak formai következményekkel járnak, hanem képeinek jelentésbeli nyitottságát is eredményezik.

Számára a valóság legfeljebb hivatkozási alap, a képfelület pedig meghódítandó terep, ahol a belső látástól inspirált festői indulatok színek, vonalak szövedékébe lényegülhetnek át és ahol már csak a lélek és az álomszerű látomásokba révedt tudat bír irányadó szereppel. Nem véletlen, hogy képeinek ez az elvontabb, szellemileg emelkedettebb jellemzője szívesen merít a valóságot áttűnőbben érzékeltető fizikai léthelyzetekből, mint például a lebegés, a repülés, vagy akár a félálom állapotában érzékelhető szín-forma és ritmusképletek. Ilyen inspirációkra készült képeit határozottabb kompozíciós rendet eredményező tektonikus szerkesztettség, itt-ott még emberarcú és földarcú motívumok hitelesítik. Leginkább ezeken a munkáin érezhető szuverén képzőművészeti gondolkodásmódja és elméleti felkészültsége. Már-már a filozofikus érdeklődésű alkotó bélyegét süthetnénk rá, ám megtévednénk: alapvetően nőies érzékenység, lelki tisztaság, életöröm sugárzik munkáiból. Így nem véletlen, hogy legtöbb képe a harmónia jegyében fogant, ahol aranyló színárnyalatok fogadják be az ölelkező vonalfonatokat. A képfelület számára szellemi terep, a festői megnyilvánulás terrénuma.

Alighanem természetes fejlemény nála, hogy ez az alapvetően intellektuális inspirációkra épülő alkotói mentalitás keresi a szomszédmúzsák opuszaiban
rejlő kapcsolódási lehetőségeket. Kiállításához csatolt ajánlásában így írt erről: „A művészet tartományában számtalan alkotás ad ihletet egy másik mű
keletkezéséhez. Talán ebben a pillanatban is születik valahol valaki lelkében valami új, ami csak az övé, az ő vetülete a költészet, zene, tánc, képzőművészet örökös körforgásából. Opusok. Köztük erős, láthatatlan kötelék. Érzékenyen kapcsolódni ebbe a forrás-szférába számomra is mindig különös élmény.” Zenei ihletettségű munkái voltak a leginkább jellemzők korábban. Ám ezen a bemutatón most a költészet lépett előre. Szilágyi András és Tóth Árpád költeményei mellett talán a legizgalmasabb grafikus kísérlet Simai Mihály együttrezgések c. versének soraira készült. Mindjárt három kompozíció is született. Izgalmas alkotói próbatétel a vizualitás érdemi szerepvállalását néhány verssorra adható rezonanciaként interpretálni.

A kamaratárlat Ale Ildikó alkotói törekvéseit híven összegzi és a gondos válogatásnak köszönhetően érett, szép munkákkal képviseli. Bár Szövedék az
összefoglaló címe, a kiállított munkák mégis egymáshoz szervesen kapcsolódó szellemi rendbe sorakoznak. Afféle szellemi térkép szövetett: Ale Ildikó
sokoldalú képzőművészi működésének, intellektuális tájékozódásának területeit mutatja meg. Kész szakmai látásmóddal lépett egy évtizede pályára: kiállítóként és a láttatni tudás módszertanának alapos átadójaként, múzeumpedagógusként a vizualitás iskolázottság illő szintre emeléséért dolgozik. Tárlata ily módon külön érdekességgel is bír, hiszen vehetjük akár demonstrációnak is, jóllehet elsősorban mindazt az értelmes tudást mutatja meg, amit Ale Ildikó grafikus- festői kutakodásában értékként fellelt.

Tóth Attila művészeti író

2012. november 1.



Érintkezések, áthatások és esszenciák
Ale Ildikó Tisza-parti tárlata

A vallásos hit szerint Mindenszentek napján valahogy eltűnik a létezés legkatartikusabb határvonala. Ilyenkor ősök és utódok, elevenek és holtak igenis együtt vannak. Mintha nem is lenne oly irtózatos súlya az elmúlásnak. Mintha nem is a végesség, a halál megismeréséből származna majd minden ismeretünk, emberségünk. Például a vallás, a filozófia vagy a művészet. Hogy miért idézem a nagy múltú kultikus hagyományt? Leginkább azért, mert Ale Ildikó festőművész szemléletében is kiemelt szerepet kapnak a formai, technikai és szellemi határzónák. S ezzel együtt a stiláris mozgások, érintkezések és műfaji áthatások érdekes lüktetése érvényesül művein.
Átfedések, érintkezések? Ale Ildikó ugyanabban a Széchenyi téri műteremben tanította kicsinyeit a látás, a kifejezés fortélyaira, amelyikben az én csoportom is serénykedett. Ezzel máris elárultam: számára a képzőművészeti nevelés is perdöntő fontosságú. Ráadásul tisztes, számottevő eredmények állnak mögötte. A szombathelyi főiskolán szerezte rajztanári diplomáját, de később az Iparművészeti Egyetemet is elvégezte. Nekem azonban a mi nyári tárlataink voltak az igazi hírhozók. Itt találkoztam először Ale Ildikó sajátos hangvételű, talányos és lírikus képeivel. Később aztán másféle hazai és külföldi tárlatokon is egyre- másra szerepelt. Szóval: megindult a pályán, jelen van a szakmában. Ami annyit tesz: robog az idő, zajlik a generációváltás, jönnek a fiatalok. Hála a magasságos, korszakos elrendeléseknek!
Igen, átfogóbb, korszakos törvényszerűségekről beszélek. Mert hol vagyunk már az előző századok egylényegű, statikusabb művészetfelfogásától! Ahogy a tudomány szféráiban is határterületek, az interdiszciplináris tartományok lettek a legkeresettebbek, legkecsegtetőbbek, úgy ez a tendencia a művészeteknél is visszaköszön. Ale Ildikó sem bír hosszasabban megállapodni egyetlen kifejezési metódusnál. Még az artisztikusan bővérű tempera és pasztell technikánál sem. Pedig bizonyára ennek az előadásmódnak köszönheti a legtöbbet. És mégis, mindhiába: nincs megállás. Számára a nőies, festett és horgolt textilek ugyanúgy kihívást jelentettek, akárcsak a fotókkal, monotípiákkal ötvöződő montázsos megoldások. Persze az anyagok, a technikák módosulásával változik a művész tematikai, világképi arculata is. Ami részben nyilvánvaló is.
Annyi bizonyos: Ale Ildikó élményzónájában kiemelt rangot kap a zene. A színház mágikus és misztikus valósága. Valahogy a gömbölyded ritmusú, organikus hullámzású gordonka lett a favorizált hangszere, bár őt a muzsika megfoghatatlan varázsa, kisugárzása érdekelte. Hogy miért nem éppenséggel a fülünkkel fordulunk az adott zenei források felé? És miért pont a szemünkkel? Úgy néz ki, mintha a művésznő látszólag a vizualitás ellen hadakozna. Holott szó sincs erről. Inkább parányi, jellegzetes és szürreális részleteire szedi szét a színpadi tereket, hogy együtt tudjon szállni, rezegni az érzéki, fennkölt dallamokkal. Közben sugárkévés, kerekded csomópontok is felvillannak képei felületén. És csakugyan: mintha éltető tekinteteinket itt sem bírnánk tökéletesen cserben hagyni.
A mostani bemutatón Ale Ildikó már alig-alig hivatkozik konkrétabb zenei motívumokra. Helyettük inkább belső udvarokat, belső tájszférákat állít elénk. Más szóval: absztrakt, félabsztrakt víziókat. Ne gondoljuk mégse: ezzel a lágyabb éterikusabb zenei sugallatoknak egyszer s mindenkorra befellegzett. Szó sincs erről. Hisz a lényegre törő, elvont fogalmazásban még tisztábban előjön az alkotó érzelmi, szellemei karaktere. Elsőként is a barnás, bordós tónusok fojtott, visszafogott melege ragad meg bennünket. Ezekhez csak kifinomult, jelzésszerű kékes betétek kapcsolódnak. Ám ennél is fontosabb, hogy ebben a formarendszerben valójában a szerkesztőelvű, konstruktív, kubisztikus szemlélet és az organikus érzékiségű szecessziós felfogás ötvöződik. E különös dualizmus egyébként abban is tetten érhető, hogy alkalmanként a levegős, atmoszférikus kiképzéseket kultiválja, máskor meg a szikárabb, racionálisabb és formacentrikusabb vonalszerkezeteket. Mi tagadás: én inkább az előbbi műveit nézegetem szívesebben.
Hogy miféle formai, tematikai másféleségeket kínálnak a fotómontázsos kompozíciók? Ezek jórészt még az Iparművészeti Egyetem fotós kurzusán keletkeztek. Nekem úgy tűnik: Ale Ildikó itt némileg mesésebb kedvű, már-már narratív vonzalmú egyéniségnek mutatkozik. Néha historikus, ütött-kopott házfalak, öblös fotelek vagy sárgán ragyogó virágok jelentkeznek képein. Akárha egy nosztalgikus vívódás szemtanúi lennénk. Persze az a legmeglepőbb, hogy ezeken a produkciókon a metafórákhoz vonzódó, rejtőzködő művész nyilvánvalóan eljut a különféle emberi figurák konkrétabb, sejtelmesebb megidézéséig. Jóllehet ezúttal is őszintén kinyilvánítja századfordulós, szecessziós kötődéseit, de forrásanyaga, élményköre ilyenképp is szembeszökően tágasabb. Mert ezúttal a médiák által kínált vizuális dömpingből emeli ki a számára érdekes, tanulságos képsorokat. Elég csak itt az arab nőalakokat felmutató művére utalnom, ahol egy sárga ragyogású drapéria füzér az átvezető motívum. Ami annyit tesz: Ale Ildikó szemléletében az elvontabb jellegű organikus konstruálásnak és a konkrétabb képzetű lírai szürrealizmusnak ugyanúgy tisztes polgárjoga van.
Meglepő például, hogy egy-egy pályázati kiírás hatására egész profán misztikáig elviszi képi világát. Így alkalmasint egyszerű ruharészleteket, textíliákat szervez egymás mellé. Ezzel pedig a gőz, a vasalás mai képzetkörét akarja megfogalmazni. Kicsit olyan ez, mint amikor József Attila a Téli éjszakában felfedez egy közönséges szövetfoszlányt. Aztán verssé, gondolattá nemesíti e jelentéktelen semmiséget:
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy-valami
szalag - csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.
Más kérdés, hogy Ale Ildikó jobban kedveli az átfogóbb, meditatívabb figurális látomásokat. Innen adódik, hogy éppúgy teret szentel az érzelmekben dúskáló, eleganciával élő szecessziós korszaknak, ahogy az óramutatók szívlüktetésű előrehaladását is finoman, fájdalmasan tolmácsolja.
Itt van azután egy érdekes, fölöttébb árulkodó képi triász. Mindannyian a Költészet címre hallgatnak. S ezúttal nem többet, nem kevesebbet forszíroz a szerző, minthogy mi is igazában a poézis. És hogyan születhetnek az érzéki, varázslatos szövevények, amelyek egyre- másra túllépnek a szenzuális világ józan határzónáin. Igen, a költészet a végső szavak birodalma. Ahogy a szépséges zenei dallamokban is egy efféle esszenciát értékelhetünk. Mindenesetre itt is rájöhetünk: Ale Ildikó nyugtalan, kutakodó természetében azért az állandóbb, visszatérő elemeknek is érdemleges pozíciója van.
Hol a költészet, hol a zene felségvizein hajózik. Közben olyanféle madárröptű távlatokat villant elénk, hogy akaratlanul is belső érzékiségünkre kell gondolnunk. Arra, hogy nem csupán a madarak szeretnek szárnyalni. Paul Valery is azzal magyarázza a táncművészet megszületését, hogy a renyhe testi szféra mégiscsak megirigyelhette a szellemi tartományom észbontó elevenségét, fürgeségét.
Ale Ildikó festőművész már nem először mutatkozik be Szegeden. Mégis etikusan vigyáz arra, hogy lehetőség szerint alig-alig ismert művei kerüljenek a közönség elé. A fotómontázs például kevésbé otthonos dél-alföldi térségünkben. Mint ahogy az alkotó tematikai, stiláris világa is újszerű elemekkel gazdagítja képzőművészeti közéletünket. Sok minden kijöhet még e szorgos, dinamikus és intellektuális munkálkodásból. Már csak azért is, mivel Ale Ildikó olykor-olykor rácsodálkozik a madarak különös létformájára. Márpedig ki ne tudná: a madarak mindenekelőtt repülni szeretnek.

Szuromi Pál

művészettörténész

Szeged - Várostörténeti, kulturális és közéleti magazin, 17.évf . 11-12. szám 2005. nov-dec.

Részlet Feledy Balázs művészeti író megnyitóbeszédéből

Ale Ildikó képkészítési gyakorlatában festői és grafikai elemek együttesen, szintézisben érvényesülnek. Folt és vonal összetevők egyaránt szerephez jutnak.

Formavilága sajátos, egyedi. Stílusa nem nevezhető a hagyományos értelemben realistának, természetelvűnek, de nem nevezhető elvontnak sem. Különös nagy terekbe helyezi motívumait. Vizuális és gondolati kapaszkodókat egyaránt ad munkáival, a szemnek és az értelemnek egyaránt dolgozik, melyhez mély hátteret adnak a megidézett művek, versek, ma és itt elsősorban Weöres Sándor versei.
Weöres világát megérteni és megközelíteni nem könnyű feladat. Olvasóként sem, hát még kreatív képzőművészként. Ale Ildikó felfogásához közelítve Pilinszky János ma már halhatatlan értelmezése számomra a fogódzó. Pilinszky 1967-ben, az Új Ember-ben megjelent cikkében így ír: „leginkább félreértett költőnk”, majd folytatja: „ általában formai gazdagságát, virtuozitását dicsérik. Holott Weöres költészetében mindez tizedrendű, ahogy tizedrendű más nagy költőnél is. Weöres Sándort én egész másképpen látom.” Okfejtése így indul: „Ami drága és kivételes benne, az épp egyszerűsége, ártatlansága…” majd így érvel: „ Eljutni az ártatlanságig, eljutni Isten közelébe, ez az igazi ereje, költészetének valódi magaslata és istenélményének is pecsétje. Weöres megtalálta nemcsak a vizek és növények, de a gyermekek, sőt, a csecsemők hangját. Azt a hangot, amivel a teremtmény közli nevét Teremtőjével időtlenül és fáradhatatlanul.”
Nos, mindez most azért volt fontos, mert Ale Ildikó munkái egyszerűek, ártatlanok, időtlenek és fáradhatatlanok. Valamiképp kapcsolódnak Pilinszky Weöres-ről mondott gondolataihoz, miközben a költőről szólnak művei. Az egyszerűség esetében egy tiszta, ártatlan nyitottságot jelent. Ale Ildikó munkáit valami üde moralitás hatja át. Nem az élet sötét és brutális jelenségei foglalkoztatják, hanem az ünnepi pillanatok, az emelkedettség, a hétköznapok csodái. Műveinek ekképpen ethosza van: erkölcsi eszmeisége. Innen emelkednek fel az időtlenségbe.
Képei ugyanakkor hordoznak némi iróniát is, amely nélkül persze Weöres világa nem is volna megérinthető. Munkái egyáltalán nem vagy kevéssé kötődnek aktualitásokhoz, s miközben mutatják az alkotó fantáziáját, gazdag képzeletét, úgy meg is indítják a befogadó fantáziáját is.
E kiállításán egyéni megközelítést érzékelünk Bartók Kékszakállú-jához készített munkáján is.
Ale Ildikó nagyobb méretekben is igényes pasztelleket, vegyes technikájú műveket készít. Kitűnően alkalmazza a pasztellt a Fabriano papíron. Jól játszik a felületekkel, szép átmenetek, ugyanakkor kontrasztok élénkítik a látványt.
Ami feszültséget ad munkáinak az a lágy és ugyanakkor dinamikus formaalakítás, a tudatos kompozíció. Sőt a dinamika néha futurisztikus látványt eredményez. De: szép színátmeneteiből mégis költői világ tárulkozik elénk. Így teremt izgalmas egyensúlyt feszültség és harmónia.
Felfogását talán lírai szürrealizmusként definiálhatjuk, amely azonban egy neoszecessziós vonzalmat is mutat. Művei vertikalitása szinte földi és égi tartományokat köt össze.
Kiállításán sajátos összművészetiséget érzünk, melyben tehát fontos szerephez jut a festészet, az irodalom és a zene. Az összművészetiség úgy is értendő, hogy a papír alapanyag mellett – mint tudható róla – a művésznő textillel is foglalkozik.
Ale Ildikó tíz éve van a pályán, végzett tanárként is, művészként is, a szombathelyi Tanárképző Főiskolán és a budapesti Iparművészeti Egyetemen. Munkáira Szegeden figyeltem fel, kollektív kiállításokon, ahol kitűnt egyedi személyességével, költőiségével. Ez a második budapesti önálló kiállítása, s külön öröm, hogy mindkét bemutatóra Budapest XV. kerületében került sor. Igazi festői pasztell kiállítását örömmel nyitom meg.

Zsókavár Galéria

Budapest, 2007. október 30. Feledy Balázs

Zsókavár Galéria,Budapest, 2007. október 30.


Ale Ildikó Reflexiók c. tárlatmegnyitója - Dr. Hann Ferenc művészettörténész megnyitóbeszéde

Magyar Festészet Napja ünnep, mely kiválóan alkalmas arra, egy kis időre ráirányítsuk a figyelmet a festészetre, azon belül a modern magyar piktúrára, szűkebben: egy-egy épülő, bővülő életműre. Ale Ildikó és nemzedéke már a rendszerváltozás után indult a pályán, már nem volt preferált, a politika által előírt stíluskívánalom, legfeljebb futó és múlékony stílusdivatok, melyekhez kapcsolódni egyáltalán nem volt kötelező. Ale Ildikó első szárnypróbálgatásairól nem sokat tudunk. Jelen kiállításon mindenesetre egy egységes, homogén műcsoportot látunk, melynek magva az új évezred első éveiben született. Nem érdektelen azonban egy szempillantást vetnünk a közvetlen előzményekre. E művek közül itt csupán néhány Degasra emlékeztető elegáns pasztell látható. Születtek azonban Gulácsys hangulatú érzékeny lapok is / Múlandóság, Állandóság,-1996-ból/. Figura nélküli művek ezek, különös ezoterikus terekben egy festőállvány vagy egy fotel. Sejtelmes hangulatokkal, magával az Idővel „játszadozik” a festő, de talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk: elmereng, eltöpreng az Idő mibenvalóságán. A kortársak közül Vojnich Erzsébet, de főleg Váli Dezső üres műteremsarkai állnak rokonságban az említett művekkel.
A művész egyszerre használja a temperát és a pasztellt. Noha a vonalnak- az erős kontúrozás okán- fontos szerepe van, a festői mozzanat a hangsúlyosabb.
Az új műcsoportban két motívum bukkan fel, a szék és a gordonka. Az utóbbi talán az egyik legerotikusabb hangszer / gondoljunk csak Man Ray hátaktjára/, búgó alt hangon szól, vezérszólam is lehet, de aláfestő szerepkörre is alkalmas. Ale Ildikó csellói kizárólag moll hangnemben szólalnak meg.
Csupa örvénylő, egymáshoz kapcsolódó vagy egymást ék módjára széthasító alakzatok töltik ki a képmezőt.
A formaképzéshez pontosan illik a csaknem monochromnak mondható melegbarna színhasználat, mely a tárlat egészére jellemző, összefogja a műegyüttest, érezzük, hogy „egy kéz” munkájáról van szó. Különösen fontos ez, hiszen kérészéletűnek bizonyultak azok a művészcsoportosulások, melyek azonos stílusirány művelésére esküdtek fel, s melynek vagy a korai feloszlás, vagy a személyiség feloldódása, elkopása lett a következménye.

Ale Ildikó nyilván tudja, örökérvényű Max Ernst intelme:” a festő dolga, kivetíteni azt, ami benne látható”.

Íme a kulcs a művésznő piktúrájának megértéséhez. Íme a kulcs, az ajtó nyitható.

Dr. Hann Ferenc

művészettörténész

Pestújhelyi Közösségi Ház, Budapest, 2005. okt.16.


Pataki Ferenc festőművész ajánlása- Ale Ildikó Rétegek a lélekből c. katalógusában

részlet

„…Weöres Sándor szerint a tárgyak a „valóság horzsolásai”, érintések, érintkezések. Ale Ildikó képeinek valóságélményét ez az érintés adja. Kevés súlyú anyaggal jelet formálni. Láthatóvá tenni a láthatatlant. Ábrázolni, láthatóvá tenni a valóság „ rejtett” érintésekből születő műveit. Miként a zenész ráhangolódik a témára: átérzi a tárgyak belső lényegét. A gondolatok hullámai, a tiszta tó rezgő fodrozódása, egy szék megreccsenő hangja, egy ember szótlan beszéde. A valóság pontos és „rideg”, a belső világ gazdag, katartikusan örvénylő: végtelenből jön, mint a cselló csigája, a hangszerek gyönyörű formája, éteri hangja, a húrok zengése. Az újjak, a kezek, az egész test. Az egész ember. A festő, a rajzoló hallja a muzsikát, ”látja a zenét”.”

Pataki Ferenc

festőművész

Szeged, 2003 február

Tóth Csaba festőművész ajánlása Ale Ildikó Rétegek a lélekből c. katalógusában

részlet

„…Ale Ildikó pályaindulása a 90-es évek első felére tehető. Elsősorban egy posztszecessziós grafikusi látásmód figyelhető meg még a színes munkáin is. A színek érzelmi-hangulati, mindenképpen szubjektív konnotációval bírnak. Pályájának kiteljesedése során annak ellenére, hogy végighalad a képzőművészet 20 századi „nyelvátváltozásain” a posztszecessziós képi látásmód, a képstruktúra, valamint a színhasználat szubjektív konnotációja mindvégig megmarad. A képi világ közben lehet figurális vagy figurativitást elvető, Ale Ildikó festészete karakteresen következetes marad. Utóbbi munkáin a zsúfolt, burjánzó ornamentika a keleti tradíció képtilalmával hozható összefüggésbe. Legvégül még egy állandó jellegzetességről kell szólni Ale Ildikó alkotásai kapcsán, mégpedig képeinek zeneiségéről. Minden egyes műből harmónia árad. Érzéseinek, hangulatainak olyan dokumentumai, amelyek nemcsak a színeken keresztül szólnak hozzánk, hanem rejtett módon zenei hangsorokban és dallamokban.”

Tóth Csaba

festőművész

Vasszécseny, 2003. február

< vissza a főoldalra