Hemrik László művészeti író gondolatai Halvány bíbor c. önálló tárlatom anyagáról.

http://www.ujmuveszet.hu/2018/10/feszes

   

Ale Ildikó - Képek a térben

http://sarvarikum.hu/ale-ildiko-kepek-a-terben-tarlatrendezes-az-alkoto-szemszogebol/

   


Változó állandó 50 - Beszélgetés Ale Ildikó képzőművésszel
Tiszatáj 72. évfolyam, 2018.február

http://tiszatajonline.hu/?p=111880

   

Kocsis Katalin: Maradandó értékek - Szeged folyóirat Ale Ildikó Változó állandó 50 c. jubileumi tárlatáról Szeged, A város folyóirata, 2017 december, 29. évfolyam 12.szám, 32-35.o.

http://szegedfolyoirat.sk-szeged.hu/2018/06/21/kocsis-katalin-maradando-ertekek/

   

Szilágyi András: A szépség felismerő tekintete, Ale Ildikó kiállításáról

http://www.barkaonline.hu/kepzmveszet/5989-a-szepseg-felismer--tekintete---ale-ildiko-kiallitasarol

   

http://kepiras.com/2017/07/ale-ildiko-kepei/

   

http://kepiras.com/2017/06/start-2017-2/

   
Péntek Imre:Kortárs tárlatok,nemzetiségi megmutatkozás

ÉLETÜNK,IRPODALMI,MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI FOLYÓIRAT

2017-5. IV. évfolyam,2 4-25 old.


   
Tóth Csaba:Képi rétegződések Ale Ildikó festészetében

Ale Ildikó Folyamatok című tárlatát 2017. március 9-én csütörtökön főiskolai tanára, Tóth Csaba Munkácsy-díjas festőművész nyitotta meg a Szombathelyi Képtárban. Az április 23-ig megtekinthető kiállítás tizenöt év alkotói munkásságából mutat be személyes válogatást. Ale Ildikó festői eszköztárában a pasztelltechnika a meghatározó. A természetelvűség és a nonfigurativitás határait feszegető kompozíciói gyakran versek és a zene élményvilágából származnak. A kiállítás jelentős része a társművészetekhez készített műveiből ad ízelítőt pasztellképek, kollázsok és fotóasszociációk formájában. Weöres Sándor és Simai Mihály versei ihletette képi átiratokat éppen úgy láthat a közönség a tárlaton, mint térrel foglalkozó, struktúrákat, architektúrákat ábrázoló alkotásokat. – A szegedi festőművész kiállítását Tóth Csaba írásával ajánljuk

A teljes cikk itt olvasható
   
Forgóajtó

Csoportos „tanár-tanítvány” kiállítás a Somogyi-könyvtárban A négy közül három kiállítótárs egykor kisiskolásként kopogtatott be szüleivel a művészeti iskola és Ale Ildikó műtermének ajtaján. Az első pillanattól kezdve mindhárman különleges erővel, érdeklődéssel és kitartással adták át magukat a megoldandó képi feladatoknak, amelyeket Ale Ildikótól kaptak. A festőművész a művészetek sokszínűségét kínálta számukra, hogy teljességként tapasztalhassák és élhessék meg azt munkáikban. Közös „tanár-tanítvány” kiállításukkal az együtt töltött örömteli tanulmányi éveket idézik fel és a jelen eredményeire irányítják a figyelmet.

A teljes cikk itt olvasható
   

Marton Árpád: Azúr út - Ale Ildikó pasztellsorozata alá

http://tiszatajonline.hu/?p=99799

   

Gyarmati Gabriella Ale Ildikó Párhuzamok c. kiállításáról

http://www.barkaonline.hu/friss-barka/3981-ale-ildiko-kiallitasarol

   

7 kérdés Ale Ildikóhoz

2013 Ale Ildikó éve – mondhatnánk, hiszen a művésznő idei harmadik tárlata nyílt meg szeptember elején, s további három kiállítása látható még az év folyamán. Áprilisban Simai Mihály verseire készült inspirációkat láthatta a művészetszerető közönség a Somogyi Könyvtárban, júliustól pedig a tavasszal nyílt Art Hotel Szeged első kiállítójaként havonta új anyaggal mutatkozik be. Ale Ildikó nemcsak rendkívül aktív alkotófolyamatot él meg az utóbbi hónapokban, hanem tárlatai mellé kísérőprogramokat is szervez. A művésznőt életútjáról, alkotásairól és terveiről kérdezte Képiró Ágnes. 

A teljes cikk itt olvasható


SzegediLap kulturális és művészeti portál, 7 kérdés Ale Ildikóhoz 2013.09.11


Marton Árpád:A teljesség felől, Száz esztendeje született Weöres Sándor
Toronyirány,Szeged-Csanád Egyházmegye magazinja,2013.augusztus,V.évf.3.szám 26.o


Szövedék

ALE ILDIKÓ TÁRLATÁRÓL AZ SZTE REKTORI HIVATALA GALÉRIÁJÁBAN

Cserjés Katalin irodalomtörténész

http://tiszatajonline.hu/?p=25325


Gyürky András művészeti szakíró megnyitóbeszéde (részlet)

Ale Ildikó Versekben kerengő, Képek Simai Mihály verseihez c. kiállításán

„Az így létrejött művek nem parafrázisai a költő gondolatainak, hanem az általuk gerjesztett érzetek és érzelmek lenyomatai. Elnéptelenedett épületrészleteket, kiürült enteriőr hangulatokat, sehonnan sehová nem vezető lépcsőfokok felett ellibbenő alakzatokat vélünk felfedezni - egy nyugtalanul pulzáló utolsókat rúgó világ képét,mely már saját emlékművét is felállította,legalábbis én erre asszociálok a mögöttem lévő képsorozat első darabját látván.

Az égbenyúló oszlopok szikár tömbjei elválnak kissé egymástól, mégis együvé tartoznak, felületük őrzi hajdanvolt kaotikus nyüzsgés fosszilliáit. Az itt alkalmazott szigorú kompozíciós rendet az utána következő képeken mellőzi a művész. Azokon mintha egy pompejihez hasonló modernkori lávaömlésbe véletlenszerűen beledermedt utolsó pillanatok rögzülnének egyszer s mindenkorra.

Az ember itt naponta volt egykori vándor, nyoma mára csak árnyjáték maradt. Ezt a mondatot az ismétlődő címszavakból állítottam össze, melyek egyaránt hozzárendelhetők a tőlük jobbra vagy balra elhelyezett művekhez is. Ez az apró játékosság egyben utalás arra, hogy Ildikó nem tartja annyira tragikusan komornak az általa felállított látleletet, valami bölcs belátás, megbocsájtás sugárzik e lapokról. Derűről viszont nem lehet beszélni.

A képfelületeken megjelenő immár lefixált nyomat stílusirányzatát tekintve legyen akár a lírai absztrakt vagy az organikus konstruktivizmus kategóriájába besorolva tudós kollégáim által, éppúgy tömöríti vizuális üzenetté a művész mondanivalóját, mint ahogy a költő a végső, tovább már nem egyszerűsíthető szavak esszenciájából építi fel poézisát.

Én ezt a folyamatot inkább a visszájáról ismertem eddig. Amikor a híres művészek élete vagy emblematikus alkotása megihleti az írástudót, és a képzettársításokból, fikciókból szonett vagy akár  regény is születhet,ugyanígy emeli át Ale Ildikó saját gondolatvilágába az irodalomban fellelt témát,melyre szabadon asszociál - új értelmezési lehetőséget tár fel. Itt is láthatjuk, hogy Simai Mihály verse vagy annak csupán egy sora hányféle formában tükröződik vissza. Nem átiratok készültek, még kevésbé illusztrációk-nem mintha alacsonyabb rendűnek érezném az alkalmazott  művészek ilyen irányú tevékenységét, csupán azt szeretném leszögezni, hogy kiinduló pontja okán bármennyire is kötődik Ildikó akár korábban zenei, mostanában inkább irodalmi inspirációkhoz saját műfajában ő szuverén egyéni hangú műveket alkot.

Grafikai és festői elemek egyaránt fellelhetők a képeken,ha nagyobb merítésű lehetett volna ez a tárlat,bizonyára láthatnánk olyan opusokat,ahol a formák,színfoltok vonalak közé szorítva jelentkeznek,illetve feloldódnak a kompozícióban. Itt most mintha kompromisszum született volna a stiláris elemek alkalmazásában. Azt nem tudhatjuk, hogy Ale Ildikó érdeklődése ezután milyen fordulatot vesz, azt sem hogy oldottabb, sejtető előadásmóddal, vagy erőteljesebb vonalkarakterekkel, határozottabb színfoltok alkalmazásával folytatódik az életmű következő szakasza. Út mindkét irányba vezet, sőt visszafelé is, ami az én felfogásomban nem a fejlődés lehetőségének elvetése, hanem a korábban elért eredmények felhasználása új célok érdekében.

Kiállítás megnyitó beszédem vége felé azt kívánom a művésznőnek, hogy mindazokat az erényeket, amelyek eddigi, senki mással össze nem téveszthető munkásságát jellemzik (és az, hogy valakinek saját arca van - amit még nem sikerült a piac divatdiktátumával, az érdektelenség egyen sminkjével elszürkíteni) őrizze meg.  Ez sem kisebb feladat, ám én mást is várok tőle, mert látom, érzem, hogy az intellektuális képzettség,a manuális készség és a mesterségbeli tudás megvan hozzá.”

Elhangzott a Somogyi könyvtárban,

Szegeden 2013. április 9-én

Ale Ildikó festménye Tókióba is kijutott

A teljes cikk itt olvasható


A 2012-es szegedi Őszi Kulturális Fesztivál szép eseménye volt Ale Ildikó festő és grafikus pasztell-tárlata az egyetem Rektori Hivatalának Átriumában; megnyitó október 19. pénteken, este 6-kor.

Már bejutni is öröm e megújult, tiszteletet parancsolóan szép és grandiózus épület tereibe: a beavatottság, cinkosság érzetét közvetíti a verniszázsra érkező felé a decens, elegáns sokaság, kik valamennyien együvé törekszenek. A megnyitót dr. Tóth Attila művészeti író mondja, és muzsika is felhangzik Kosztándi István hegedűművész előadásában.

S ott vannak a képek a falakon valamennyien, ahogy korábban a műteremben voltak láthatók, ott még aleatorikus rendben-rendezetlenségben. De vajon ott vannak-e a képek valóban? Mert hol van, hol egzisztál, hol s miként létezik a műalkotás? A kiállítóterem falain szegre függesztve, kasírozva; egy honlap virtuális tere ad néki otthont, vagy épp egy album színes fotónyomata? A műteremben, ahol keletkeztek volt? Vagy amiként elmesélték, leírták neked őket (Akutagawa Rjúnoszuke Őszi hegyoldala kísért)? Amiként olvastál róla kedvenc lapodban? Aligha. Sokkal inkább abban az interakcióban van ő jelen, kel ő életre, mely közte s a mindig változó, ám mindig egyszeri látószögű néző közt létrejön. Egyszeri nézet, egyszeri olvasat, tiszavirág-életre kárhoztatottság? Esetünkben a Rektori Hivatal neoklasszicista, fényben úszó steril-tiszta tereiben, arannyal, átriummal. Holott jól tudjuk: a műalkotás viszonya a befogadóval körkörös: értelmező tekintetével, kimondott véleményével, jelenléte mélységével a néző is visszahat a mozdulatlan és befejezett – ekként kiszolgáltatott – képre. De mozdulatlanok-e; befejezettek-e például Ale Ildikó pasztelljei, vegyes technikái? (Bár lehetséges, hogy élnek a képek – élnek e képek – egymás között is, magukra maradva az elsötétülő, immár kihalt termekben: élnek, s párbeszédet folytatnak a nap végén közös dolgaikról, őket érintő problémákról. Ki merné az ellenkezőjét állítaná? A képek élete. Mert van nekik, ahogy sorsuk, történetük, lappangó, titkos útjaik is vannak. S ki mondaná meg, Ale Ildikó képei miről cserélnek eszmét a sötétre váltó kőlabirintusban, az árkádok alatt? Megszólalnak bizonnyal, s egy finom absztrakttal feltöltekezett líra nyelvét beszélik, narratíva nélkül, de a címet nem nélkülözve. Ebből a beszédből mi ki vagyunk zárva, marad nékünk az emberi szó. Nem csillapodó, új- s újrakezdett szintaxis a képek ürügyén.)

Nézzük a kiállítást!

Nézzük mindjárt többedszerre, hogy otthonossá válva közöttük, alaposabban olvashassuk e huszonöt kisebb-nagyobb képet.

Ale Ildikónak, akitől, mint a szegediek tudják, a művészetközvetítés sem idegen, s aki szíve szerint a legnagyobb méretektől sem tartózkodna, sőt örömest gondolkodna háromszor négy méterekben is – legutóbb 2008-ban, Szentendrén volt önálló kiállítása az Art Unióban, a mostanihoz hasonló számú munkával.
Ildikó elmondja, hogy képei készítése során általában nem készít vázlatot, szinte azonnal látja viszont maga előtt, milyen kompozícióban jelenhetne meg leginkább a gondolat, mely fogva tartja. A tiszta fehér papír előtt (a pasztell papír alapú, s Ildikó mind többet dolgozik e technikával: 2006-ban és ’08-ban e forma jegyében lettek bezsűrizettek munkái a Nowy Sacz Nemzetközi Pasztell Biennálékon) átadja magát inspirációinak, átadja magát az anyagnak és érzékeny kezének: rajzol, mert bár festőnek tartja magát (a pasztell nála a sejtelmességet, a finom színfelületek lehetőségét és az erőteljesebb vonalkarakterek együttes jelenlétét hordozza), s elsősorban annak tartják mások is: érzi magában a rajzolót, érzi a vonal sodró erejét. Több képet megkezd, fejleszti őket egy darabig, s ha nem ért egyet képe irányával, azon a ponton fixálja, félreteszi pihenni. Azon folytatja, amelyik kép „jóízűnek” tűnik – abba belekapaszkodik. Egy-egy kiállításra egész kép-csomag jön, jöhet így létre.
A mostani kiállítás gerincében olyan munkák állanak, melyekhez költemények jelentik az inspirációt, az asszociációs alapot Ale Ildi számára. Simai Mihály, Tóth Árpád és Szilágyi András verseinek adja át magát, azzal töltekezik az üres lap érintése előtt. Máskor, oly sokszor, a zene töltötte be e funkciót a művésznőnél (a Bartók Kékszakállújához készült két képre gondolok most, de a zeneművek képi átirata folyamatosan jelen lévő a művésznő oeuvre-ében). E sorok szerzője a csellós vonulatot, a hangszer-képek hajlatait, a zenére gondolás, zenétől átjártság, zsöllyék, színházi kulisszák képi világát e mostani tárlaton is ott érzi kitörölhetetlenül Ildikó pasztell-tábláin. (Készültek képek korábban is költő ihletésére: 2007 áprilisában a Költészet Napján a Somogyi könyvtárban nyílt kiállítás a Weöres Sándor verseihez készült sorozatból.)
Miért érzem úgy, hogy ismeretséget szereztem magamnak e képi világban? Miért érzem úgy, hogy bármely múzeumban is kerülne elém Ale Ildikó egy képe, felismerném a kéznyomáról, holott nem sztereotip, nem stabil vagy változatlan ez az oeuvre? Ale Ildikó szereti az igeneket, viszont a nemeket is szereti: több ember lakozik benne, de a lírai attitűd mindőjüknek sajátja, ha ez figuralitásban, ha absztraktban, ha hangulatban nyilatkozik is meg, változó formációkban, akár kollázsban – ellentétes tendenciák bonyolult szövedéke. Ahogy szőttes, szövedék a múlt is (a Télutó szép strófáiban ezt erősítik Juhász Gyula metaforái), mert Ildikót az idő is roppantul foglalkoztatja: térszerkezetek, teresült formációk a múló vagy épp állni látszó időben. Amiről e tágan megfogalmazható líraiságon belöl felismerem, felismerni vélem:

- egyfelől az álló téglalap-, vertikális forma; a másmilyen alakzat (négyzet, fekvő tégla) ritka vagy nincsen is, és a motívum ugyancsak ehhez rendelt: felismerném a felülnézetből, madártávlatból láttatott nagyvárosi tájat, vagy épp a forró mezőket, de ahol a függőlegesek, a felszökő egyenesek, tartópillérek és vasbeton rudak végül meghajlanak (egyfajta furcsa ferdeség), megfeszülnek, mint a felajzott számszeríj, kifeszített húr. A művésznő sokat utazik – az élmény folyamatosan jelen van képi világában. Megismerném a lendületes kézzel felrajzolt oválisokat (bárszék, napkorong, fa koronája), s a kontúrt helyenként áthágó, átmosó halványlila, szürke és zöldes fátyolfoltokat, melybe olykor nem rest beletörölni, a homorodó (a félelem tere konkáv tér, jut eszembe Závada Péter verse; de Ildikó terei, ha meditációra hívnak is, nem szorongatóak), domborodó, a satírozó kéz mozgását követő síkokat. Ale Ildikó bizonyára egyszerre fejleszti e képeket, nem időzik tartósan a részleteknél (annál jobban érdeklik a hangulati rétegek), nem töpreng vagy áll meg tervezgetni munka közben, ezt gondolom. Gyakran a keze vezeti, ez az ösztönösség érződik olykor esetleges képi pillanatain. Új, törékeny birodalmakat hoz létre. A vonós hangszerek visszatérő ornamentikáját (mint a szentendreiek képein a jól ismert helybéli házdíszek motívumai), az apró mintázatokat, pettyeket, „makarónikat”, zsinórokat, függönyszerű szálasságot. A kifektetett térkép-várost repülőről, hőlégballonról nézve, felfelé, az ég felé tartó útjaival, felezővonalaival. Az utak helyén korábban kapu volt; az utak balról jobbra futnak, Ildikó mosolyogva mondja: a jövő felé. Székeket, karosszékeket, azok karfáit, ülőkéjét, pártázatát, cirádáját, intimitásokat (a részletek, a kicsiségek világát),s hogy a címek metaforikusak, alaposan eltávolodnak a valahogyan mégiscsak a reáliában gyökerező látványvilágtól (a kis Matildot ékesen felismerjük a vázlaton, a Tokiót megjárt akt talán nem portré, de impresszionizmust-expressziót egyaránt ismerő realizmusú).

Felismerném Ale Ildikó munkáit egy csoportos tárlaton, azaz honosítottam, lefordítottam magamnak őket. Nem követ semmiféle kívülről kapott szabályt. Ami idézet vagy allúzió érezhető mégis (az egyiptomi halastó a Simai-triptichon első képén; Léger vélt kezenyoma némelyik barna-vörös absztrakt-csészés munkán – a művész gazdag kulturális memóriájából, s a néző hasonlóképp telített, fogékony tudatából származik -

Ide másolok egy költeményt, Simai Mihályét, és próbálok helytálló kijelentéseket fogalmazni arról a triptichonról, melyet a művésznő e szöveghez rendel:

együttrezgések

ti is lényemmé váltok
röpködő fák
sorsomra – még – vigyázó angyalok

fölisszák édes nedvetek a strófák

én meg gyökeretekké alvadok

A három nagy pasztell minden kétséget kizáróan a fákra asszociál, s színeiben is egységes. Történet belőlük nem olvasható ki. Illusztrációknak nem nevezhetők. Szárnyasoltár táblái ők Simai fohászához, talán Nemes Nagy hajdani tanulni való-, Kosztolányi aranykezekkel intő fáihoz is. Különösen az első kép ragad meg kifektetett, fehéren hagyott belsejű tavával, szélén felülnézetben benyúló, így látványában irracionális fáival, fa-szőnyegével. Ildikó nem fél a fehértől; nem fél a szabadon tartott felülettől. Átengedi magán a költő sorait, s együttrezeg velük, megháromszorozva a vers keltette asszociációt hármasképén.

Szilágyi András több költeménye ugyancsak ott mozog kiállítása horizontján.

A múló idő állandóságából másolok be sorokat, felidézendő a törékeny, hártyás angyalszárny képzeteit egyik legkedvesebb Ale-képemen:

(…)
kinn jár a nap helyén
higított rajzú szárnya

könyörgő színeiben
egy angyal reszket
szemével kér
engedjetek
(…)

E képhez fűzött jegyzetekkel zárom Ale Ildikó kiállításához fűzött emlékező soraimat. Még egyszer átgondolom, hogy van-e itt dolga-szava a műelemzőnek, műítésznek (s itt eszembe idéződik Csáki Róbert pár éve látott pompás és szigorú képe egy „műítésznőről”): hisz minden ott áll leírva Szilágyi versében (az átfestett éjszaka, lélekben lebegő pára, eltűnt nap helyén az angyalszárny-rajzolat: egy menekvésért könyörgő angyal…). Akarom-e lefordítani a verset? S a képet Ale Ildikótól, melyen fenti sorok pontosan megképződnek? Van-e, lehet-e, kell-e itt pontosan…?

Cserjés Katalin,

Szeged, 2012 október vége

Tiszatáj, IRODALMI FOLYÓIRAT 2013. január 121-124.o.



Szövedékek-kötelékek
Ale Ildikó pasztellképeiről

Ale Ildikó programszerű alkotói metódusának egyenes következménye, hogy szívesen rendezi bemutatásra szánt kiállítási anyagát egy-egy találó fogalom
vagy gondolat köré. Ezúttal a „Szövedék” címet választotta átfogó szellemi keretnek. Valljuk be: szerencsésen, mert fantáziadús fogalmi kapaszkodót kínál képi üzeneteinek értelmezéséhez. Hiszen a szövedékről olyasféle képzeteink lehetnek, amik Ale Ildikó pasztelljeinek lényegi jellemzőire rímelnek. Képi
síkon értelmezve fonalak, vonalak, színfoltok látványos együttesét vizionálják, s eképpen pasztelljeinek stiláris jellemzőit jelöli a fogalom- szellemesen.
Szellemiekben pedig munkáinak forrásvidékére utalhat a cím, arra, hogy pályára kerülése óta sokszálú ihlető kötelék fűzi őt alkotóként a zene, a tánc, a költészet világához: kötetlenül, szabadon válogatva az ihlető források között.

Teheti, mert pályája kezdetén, - az ezredfordulón - ő már a tradíciókon túllépő képzőművész nemzedék tagjaként látott munkához, lelki alkatához igazítva
minden tudását, szabadon alakíthatta önálló festői karakterét. Mostani kiállítása bő egy évtizedes alkotói periódusának esszenciáját nyújtja. Pasztellképei
egységes stiláris köntösben jelenítik meg kompozíciós megoldásait tekintve nagyon is sokrétű, ám alapvetően belső látomásokon alapuló vízióit.

A kép nála nem a hagyományos kép, még akkor sem, ha tájképsorozatán vagy akár vers-inspirációin például, találunk az organikus környezetre utaló jeleket. Kompozícióinak egész formavilága a képfelület inspirálta belső asszociációs rend szerint alakul át, a képi élmény elszakad tradicionális, látványvilág által meghatározott formájától. Képei színből, vonalból, ritmusokból szőtt álmok inkább, s a pasztelltechnika értő alkalmazásának alávetett míves attrakciók. Ezek az alkotói metódusok természetesen nemcsak formai következményekkel járnak, hanem képeinek jelentésbeli nyitottságát is eredményezik.

Számára a valóság legfeljebb hivatkozási alap, a képfelület pedig meghódítandó terep, ahol a belső látástól inspirált festői indulatok színek, vonalak szövedékébe lényegülhetnek át és ahol már csak a lélek és az álomszerű látomásokba révedt tudat bír irányadó szereppel. Nem véletlen, hogy képeinek ez az elvontabb, szellemileg emelkedettebb jellemzője szívesen merít a valóságot áttűnőbben érzékeltető fizikai léthelyzetekből, mint például a lebegés, a repülés, vagy akár a félálom állapotában érzékelhető szín-forma és ritmusképletek. Ilyen inspirációkra készült képeit határozottabb kompozíciós rendet eredményező tektonikus szerkesztettség, itt-ott még emberarcú és földarcú motívumok hitelesítik. Leginkább ezeken a munkáin érezhető szuverén képzőművészeti gondolkodásmódja és elméleti felkészültsége. Már-már a filozofikus érdeklődésű alkotó bélyegét süthetnénk rá, ám megtévednénk: alapvetően nőies érzékenység, lelki tisztaság, életöröm sugárzik munkáiból. Így nem véletlen, hogy legtöbb képe a harmónia jegyében fogant, ahol aranyló színárnyalatok fogadják be az ölelkező vonalfonatokat. A képfelület számára szellemi terep, a festői megnyilvánulás terrénuma.

Alighanem természetes fejlemény nála, hogy ez az alapvetően intellektuális inspirációkra épülő alkotói mentalitás keresi a szomszédmúzsák opuszaiban
rejlő kapcsolódási lehetőségeket. Kiállításához csatolt ajánlásában így írt erről: „A művészet tartományában számtalan alkotás ad ihletet egy másik mű
keletkezéséhez. Talán ebben a pillanatban is születik valahol valaki lelkében valami új, ami csak az övé, az ő vetülete a költészet, zene, tánc, képzőművészet örökös körforgásából. Opusok. Köztük erős, láthatatlan kötelék. Érzékenyen kapcsolódni ebbe a forrás-szférába számomra is mindig különös élmény.” Zenei ihletettségű munkái voltak a leginkább jellemzők korábban. Ám ezen a bemutatón most a költészet lépett előre. Szilágyi András és Tóth Árpád költeményei mellett talán a legizgalmasabb grafikus kísérlet Simai Mihály együttrezgések c. versének soraira készült. Mindjárt három kompozíció is született. Izgalmas alkotói próbatétel a vizualitás érdemi szerepvállalását néhány verssorra adható rezonanciaként interpretálni.

A kamaratárlat Ale Ildikó alkotói törekvéseit híven összegzi és a gondos válogatásnak köszönhetően érett, szép munkákkal képviseli. Bár Szövedék az
összefoglaló címe, a kiállított munkák mégis egymáshoz szervesen kapcsolódó szellemi rendbe sorakoznak. Afféle szellemi térkép szövetett: Ale Ildikó
sokoldalú képzőművészi működésének, intellektuális tájékozódásának területeit mutatja meg. Kész szakmai látásmóddal lépett egy évtizede pályára: kiállítóként és a láttatni tudás módszertanának alapos átadójaként, múzeumpedagógusként a vizualitás iskolázottság illő szintre emeléséért dolgozik. Tárlata ily módon külön érdekességgel is bír, hiszen vehetjük akár demonstrációnak is, jóllehet elsősorban mindazt az értelmes tudást mutatja meg, amit Ale Ildikó grafikus- festői kutakodásában értékként fellelt.

Tóth Attila művészeti író

2012. november 1.

Berührungen, Durchdringungen und Essenzien Ausstellung am Theiß-Ufer von Ildikó Ale

in der Anschauung der Malerin, Ildikó Ale bekommen die formellen, technischen und geistigen Grenzzonen eine besondere Rolle. Und damit kommt auf ihren Werken die interessante Pulsierung der stilistischen Bewegungen, Berührungen und der Durchdringungen der Gattungen zur Geltung.
… für sie ist auch die Kunsterziehung von entscheidender Wichtigkeit. Obendrein kann sie beträchtliche, achtbare Ergebnisse aufweisen. Sie hat an der Hochschule in Szombathely ihr Diplom als Kunstlehrerin erworben, aber später hat sie auch die Universität für Kunstgewerbe absolviert. Für mich waren aber unsere Sommerausstellungen die echten Informationsquellen.
Hier bin ich zum ersten Mal mit den eigenartigen, rätselhaften und lyrischen Bildern von Ildikó Ale begegnet. Später war sie dann auch immer mehr in anderen Ausstellungen im In- und Ausland präsent. Also: sie hat ihren Laufbahn in dem Beruf begonnen und sie ist da. Das macht soviel: die Zeit rast, der Generationswechsel ist im Gange, die Jungen kommen. Den hocherhabenen, epochalen Bestimmungen sei Dank!
…auch Ildikó Ale kann nicht länger bei einer einzigen Ausdrucksmethode bleiben. Nicht einmal bei den artistisch blutreichen Tempera- und Pastellmalerei. Obwohl sie bestimmt dieser Darstellungsweise am meisten zu danken hat. Und doch, vergebens: es gibt keinen Halt. Für sie bedeuten die weiblichen, gefärbten und gehäkelten Textilien genauso eine Herausforderung wie die sich mit Fotos und Monotypen zu Montage verschmelzenden Lösungen. Mit den anderen Stoffen und Techniken ändert sich natürlich auch das Image der Künstlerin. Es ist zum Teil auch selbstverständlich.
Soviel ist sicher: in der Erlebniszone von Ildikó Ale bekommt die Musik einen herausragenden Rang. Die magische und mystische Wirklichkeit des Theaters. Ihr Lieblingsinstrument wurde irgendwie das Violoncello mit seinem rundlichen Rhythmus und seinem organischen Gewoge, obwohl ihr Interesse dem unfassbaren Zauber und der Ausstrahlung der Musik galt.Warum wir uns nicht schlechthin mit den Ohren an die gegebenen Musikquellen wenden? Und warum gerade mit den Augen? Die Künstlerin scheint gegen die Visualität zu kämpfen. Davon ist aber keine Rede. Sie zerstückelt eher die Bühnenfelder in ihre kleinen, charakteristischen und sürrealistischen Teile, um mit den sinnlichen, erhabenen Melodien zusammen fliegen, beben zu können. Gleichzeitig leuchten auch strahlende, rundliche Knotenpunkte an der Oberfläche ihrer Bilder auf. Und wirklich: als könnten wir unsere beseelenden Blicke auch hier nicht völlig im Stich lassen.
… Es ist eine andere Frage, dass Ildikó Ale die umfassenderen, meditativischeren figurellen Visionen bevorzugt. Daraus ergibt sich, dass sie der gefühlsvollen und eleganten Epoche der Sezession genauso Raum gewährt wie sie auch die herzstoßartige Vorwärtsbewegung der Uhrenzeiger schmerzhaft vermittelt.
Dann haben wir hier eine interessante, äußerst vielsagende, bildliche Trias. Alle haben den Titel ’Poesie’. Und diesmal zwängt der Author nicht mehr und nicht weniger als, was die Poesie eigentlich ist. Und wie die sinnlichen, zauberhaften Verwicklungen, die eins nach dem anderen die klaren Grenzzonen der sensuellen Welt überschreiten, entstehen. Ja, die Poesie ist das Reich der letzten Worte. Wie wir auch in den wunderschönen Melodien eine solche Essenz schätzen können. Auf jeden Fall können wir auch hier erkennen: im unruhigen, ständig suchenden Wesen von Ildikó Ale haben auch die festeren, wiederkehrenden Elemente ihre richtigen Positionen.
Sie schifft mal auf den Hochheitsgewässern der Poesie, mal auf denen der Musik. Dabei leuchtet sie solche Vogelperspektiven vor uns auf, dass wir auch ungewollt an unsere innere Sinnlichkeit denken müssen. Daran, dass nicht nur die Vögel gern flügeln. Auch Paul Valery erklärt die Entstehung der Tanzkunst damit, dass die träge körperliche Sphäre die betörende Lebhahtigkeit und Wendigkeit des geistigen Bereiches doch beneidet hatte.
Die Malerin, Ildikó Ale stellt sich nicht das erste Mal in Szeged vor. Doch sie achtet etisch darauf, dass möglichst ihre kaum bekannten Werke vor das Publikum kommen. Die Photomontage ist z.B. weniger heimisch in unserem südlichen Tieflandbereich. Wie auch die thematische und stilistische Welt der Schöpferin unser öffentliches Kunsteben mit neuartigen Elementen bereichert. Vieles kann noch aus dieser fleißigen, dynamischen und intellektuellen Tätigkeit herauskommen. Auch schon deshalb, weil Ildikó Ale hin und wieder verwundert vor der besonderen Daseinsform der Vögel steht. Wer wüsste jedoch nicht: die Vögel mögen vor allem fliegen.

Pál Szuromi, Kunsthistoriker

Szeged – Várostörténeti, kulturális és közéleti magazin, 17. évf. 11-12. szám November/December 2005

Eröffnung der Ausstellung von Ildikó Ale

Beim Erblicken der Einladung und der Ausstellung von Ildikó Ale können wir auf mehrere interessante Umstände aufmerksam werden.
Sie hat ihrer Ausstellung einen Titel gegeben, einen lyrischen: „Wenn der Vogel nicht singen würde.”
Beide sind wichtige Umstände! Die Pastellbilder geben der Ausstellung im ersten Augenblick eine Art von Ruhe und Ausgeglichenheit, und der Titel deutet darauf hin, dass es hier um etwas Bewusstes, Programmatisches geht: um die Verbindung von Literatur und bildender Kunst, um ihre organischen und überhaupt nicht zufälligen Gemeinsamkeiten.
…Eine sonderbare Technik, weil das Werk sowohl eine Zeichnung als auch ein pastell- oder gemäldeartiges Bild sein kann.
Das Pastell hat in den letzten Jahren eine Renaissance in der zeitgenössischen ungarischen bildenden Kunst.
…Ihre Formenwelt ist eigenartig, individuell. Ihr Stil kann nicht im herkömmlichen Sinne als realistisch oder vom Prinzip der Natur geleitet aber auch nicht abstrakt bezeichnet werden.
Sie legt ihre Motive in besonders große Räume. Mit ihren Werken gibt sie sowohl einen visuellen als auch einen gedanklichen Halt, sie arbeitet sowohl für das Auge als auch für den Verstand. Dazu geben die aufbeschwörten Werke, Dichtungen, hier und heute vor allem die Gedichte von Sándor Weöres, einen tiefen Hintergrund.
Es ist nicht leicht, die Welt von Weöres zu verstehen und sich ihr nähern. Auch nicht als Leser, nicht gesprochen von einer kreativen Künstlerin.
Die Werke von Ildikó Ale werden von einer frischen Moralität durchdrungen. Sie beschäftigen nicht die dunklen und brutalen Erscheinungen, sondern die festlichen Momente, die Erhabenheit, die Wunder des Alltags. So haben ihre Werke ein Ethos: ihre moralische Idealität. Von hier steigen sie in die Zeitlosigkeit empor.
… Wir können ihre Auffassung vielleicht als lyrischer Sürrealismus definieren, der aber auch eine neosezessionistische Neigung aufweist. Die Vertikalität ihrer Werke verbindent beinahe irdische und himmlische Bereiche.
In ihren Ausstellungen fühlen wir ein eigenartiges Gesamtkünstlerisches, in dem also die Malerei, die Literatur und die Musik eine wichtige Rolle bekommen. Das Gesamtkünstlerische ist auch so zu verstehen, dass neben dem Papier als Grundmaterial – wie man es von ihr wissen kann – die Künstlerin sich auch mit Textil beschäftigt.
Ildikó Ale ist seit 10 Jahren in dem Beruf, als Lehrerin und Kunstlerin an der Pädagogischen Hochschule in Szombathely und an der Universität für Kunstgewerbe in Budapest. Auf ihre Arbeiten wurde ich in kollektiven Ausstellungen in Szeged aufmerksam, wo sie mit ihrer individuellen Persönlichkeit und ihrem poetischen Dasein hervorragte. Das ist ihre zweite Ausstellung in Budapest, und es ist eine besondere Freude, dass es zu allen beiden Vorstellungen im Bezirk Budapest XV. gekommen ist. Ich eröffne ihre wahre Pastellausstellung mit Freude.

Zsókavár Galerie

Budapest, 30. Okt. 2007 Balázs Feledy

In der neuen Gruppe der Kunstwerke tauchen zwei Motive auf, der Stuhl und das Violoncello. Das Letztere ist vielleicht eines der am meisten erotischen Instrumente / denken wir nur an den Rückenakt von Man Ray /,  es ertönt in einer brausenden Altstimme, es kann auch eine Leitstimme sein, aber es ist auch für eine Begleitrolle geeignet.
Die Violoncelli von Ildikó Ale ertönen ausschließlich in Moll. Das Bildfeld wird von lauter wirbelnden, sich aneinander knüpfenden oder einander auf eine Art von Keil zerreißenden Formationen ausgefüllt.

Zur Formbildung passt genau die warmbraune Farbanwendung, die schon fast monochrom bezeichnet werden kann, und die auf die ganze Ausstellung charakteristisch ist, sie hält das gesamte Kunstwerk zusammen, wir fühlen, dass es sich um das Werk „einer Hand” handelt.
Es ist besonders wichtig, denn die Künstlergruppen, die auf die gleiche Stilrichtung schwuren, erwiesen sich als ephemer. Es hatte zu Folge, dass sie sich früh auflösten, oder die Persönlichkeit löste sich auf bzw. stumpfte ab.

Ildikó Ale weiß bestimmt, dass die Mahnung von Max Ernst: „Die Rolle des Malers besteht darin, einzukreisen und zu projizieren, was er in sich selbst sieht." für ewig gültig ist.
Hier ist der Schlüssel zum Verständnis der Malerei der Künstlerin.
Hier ist der Schlüssel, man kann die Tür öffnen.

Dr. Ferenc Hann
Kunsthistoriker
Eröffnung der Ausstellung Reflexionen von Ildikó Ale, Gemeinschaftshaus Pestújhely,  Budapest, 16. Okt. 2005

Nach der Meinung von Weöres Sándor sind die Gegenstände die Tragung von Wirklichkeit, Berührungen, Kontakte. Das Wirklichkeitserlebnis der Bilder von Ale Ildikó wird durch diese Berührung gegeben. Mit Material von wenigem Gewicht ein Zeichen zu formulieren. Die Unsichtbare sichtbar zu machen. Die Werke, die aus der „versteckten” Berührungen zur Welt kommen, darzustellen, sichtbar zu machen. Als der Musiker sich an das Thema anstimmt, fühlt das innere Wesentliche der Gegenstände durch. Die Wellen der Gedanken, das Kräuseln des sauberen Sees, die Stimme eines knarrenden Stuhles, die wortlose Sprache eines Menschen. Die Wirklichkeit ist genau und „nackt”, die innere Welt ist reich, kathartisch wirbelnd: kommt aus der Unendlichkeit, als die Rolle des Cellos, die wunderschöne Form der Musikinstrumente, ihre ätherische Töne, die Klänge der Saite. Der ganze Mensch. Der Maler, der Zeichner hört die Melodie, „sieht” die Musik.

Pataki Ferenc

Maler

Szeged, 2003. Februar

Der Berufanlauf von Ale Ildikó kann in der ersten Hälfte der 90’er Jahre datiert werden. Vor allem kann eine postsezessische graphische Sichtsweise an ihren bunten Arbeiten festgestellt werden. Die farben verfügen sich an über Gefühls-Stimmungs-, aber ganz besonders über eine subjektive Konnotation. Durch die Vollständigung ihrer Werdegang im Gegensatz dazu, daß sie durch die Sprachveränderungen der Bildenden Kunst vom XX. Jahrhundert durchgeht, bleibt die subjektive Konnotation der postsezessischen Bildsichweise, der Bildstruktur, sowie des Farbferbrauchs. Inzwischen kann die Bildwelt figurativ, oder Figurativität verneinend sein, die Malerei von Ale Ildikó bleibt charakteristisch konsequent. An ihren neueren Arbeiten kann die überfüllte, wuchernde Ornamentik mit dem Bildverneinen der Tradition vom Fernen Osten in Zusammenhang gebracht werden.
Zum Schluß muß noch eine ständige Eigentümlichkeit in Verbindung der Werke von Ale Ildikó erwähnt werden, undzwar die Musikalität ihrer Arbeiten. Aus jedem Kunstwerk strömt Harmonie. Die Dokumente ihrer gefühle, Stimmungen, die nicht nur durch Farben uns ansprechen, sondern auf latenter Weise durch musischen Tonreihen und Melodien.

Tóth Csaba

Maler

Vasszécseny, 2003. Februar

< vissza a főoldalra