ALE ILDIKÓ TÁRLATÁRÓL AZ SZTE REKTORI HIVATALA GALÉRIÁJÁBAN Cserjés Katalin irodalomtörténész
Ale Ildikó Versekben kerengő, Képek Simai Mihály verseihez c. kiállításán „Az így létrejött művek nem parafrázisai a költő gondolatainak, hanem az általuk gerjesztett érzetek és érzelmek lenyomatai. Elnéptelenedett épületrészleteket, kiürült enteriőr hangulatokat, sehonnan sehová nem vezető lépcsőfokok felett ellibbenő alakzatokat vélünk felfedezni - egy nyugtalanul pulzáló utolsókat rúgó világ képét,mely már saját emlékművét is felállította,legalábbis én erre asszociálok a mögöttem lévő képsorozat első darabját látván. Az égbenyúló oszlopok szikár tömbjei elválnak kissé egymástól, mégis együvé tartoznak, felületük őrzi hajdanvolt kaotikus nyüzsgés fosszilliáit. Az itt alkalmazott szigorú kompozíciós rendet az utána következő képeken mellőzi a művész. Azokon mintha egy pompejihez hasonló modernkori lávaömlésbe véletlenszerűen beledermedt utolsó pillanatok rögzülnének egyszer s mindenkorra. Az ember itt naponta volt egykori vándor, nyoma mára csak árnyjáték maradt. Ezt a mondatot az ismétlődő címszavakból állítottam össze, melyek egyaránt hozzárendelhetők a tőlük jobbra vagy balra elhelyezett művekhez is. Ez az apró játékosság egyben utalás arra, hogy Ildikó nem tartja annyira tragikusan komornak az általa felállított látleletet, valami bölcs belátás, megbocsájtás sugárzik e lapokról. Derűről viszont nem lehet beszélni. A képfelületeken megjelenő immár lefixált nyomat stílusirányzatát tekintve legyen akár a lírai absztrakt vagy az organikus konstruktivizmus kategóriájába besorolva tudós kollégáim által, éppúgy tömöríti vizuális üzenetté a művész mondanivalóját, mint ahogy a költő a végső, tovább már nem egyszerűsíthető szavak esszenciájából építi fel poézisát. Én ezt a folyamatot inkább a visszájáról ismertem eddig. Amikor a híres művészek élete vagy emblematikus alkotása megihleti az írástudót, és a képzettársításokból, fikciókból szonett vagy akár regény is születhet,ugyanígy emeli át Ale Ildikó saját gondolatvilágába az irodalomban fellelt témát,melyre szabadon asszociál - új értelmezési lehetőséget tár fel. Itt is láthatjuk, hogy Simai Mihály verse vagy annak csupán egy sora hányféle formában tükröződik vissza. Nem átiratok készültek, még kevésbé illusztrációk-nem mintha alacsonyabb rendűnek érezném az alkalmazott művészek ilyen irányú tevékenységét, csupán azt szeretném leszögezni, hogy kiinduló pontja okán bármennyire is kötődik Ildikó akár korábban zenei, mostanában inkább irodalmi inspirációkhoz saját műfajában ő szuverén egyéni hangú műveket alkot. Grafikai és festői elemek egyaránt fellelhetők a képeken,ha nagyobb merítésű lehetett volna ez a tárlat,bizonyára láthatnánk olyan opusokat,ahol a formák,színfoltok vonalak közé szorítva jelentkeznek,illetve feloldódnak a kompozícióban. Itt most mintha kompromisszum született volna a stiláris elemek alkalmazásában. Azt nem tudhatjuk, hogy Ale Ildikó érdeklődése ezután milyen fordulatot vesz, azt sem hogy oldottabb, sejtető előadásmóddal, vagy erőteljesebb vonalkarakterekkel, határozottabb színfoltok alkalmazásával folytatódik az életmű következő szakasza. Út mindkét irányba vezet, sőt visszafelé is, ami az én felfogásomban nem a fejlődés lehetőségének elvetése, hanem a korábban elért eredmények felhasználása új célok érdekében. Kiállítás megnyitó beszédem vége felé azt kívánom a művésznőnek, hogy mindazokat az erényeket, amelyek eddigi, senki mással össze nem téveszthető munkásságát jellemzik (és az, hogy valakinek saját arca van - amit még nem sikerült a piac divatdiktátumával, az érdektelenség egyen sminkjével elszürkíteni) őrizze meg. Ez sem kisebb feladat, ám én mást is várok tőle, mert látom, érzem, hogy az intellektuális képzettség,a manuális készség és a mesterségbeli tudás megvan hozzá.” Elhangzott a Somogyi könyvtárban, Ale Ildikó festménye Tókióba is kijutott Már bejutni is öröm e megújult, tiszteletet parancsolóan szép és grandiózus épület tereibe: a beavatottság, cinkosság érzetét közvetíti a verniszázsra érkező felé a decens, elegáns sokaság, kik valamennyien együvé törekszenek. A megnyitót dr. Tóth Attila művészeti író mondja, és muzsika is felhangzik Kosztándi István hegedűművész előadásában. S ott vannak a képek a falakon valamennyien, ahogy korábban a műteremben voltak láthatók, ott még aleatorikus rendben-rendezetlenségben. De vajon ott vannak-e a képek valóban? Mert hol van, hol egzisztál, hol s miként létezik a műalkotás? A kiállítóterem falain szegre függesztve, kasírozva; egy honlap virtuális tere ad néki otthont, vagy épp egy album színes fotónyomata? A műteremben, ahol keletkeztek volt? Vagy amiként elmesélték, leírták neked őket (Akutagawa Rjúnoszuke Őszi hegyoldala kísért)? Amiként olvastál róla kedvenc lapodban? Aligha. Sokkal inkább abban az interakcióban van ő jelen, kel ő életre, mely közte s a mindig változó, ám mindig egyszeri látószögű néző közt létrejön. Egyszeri nézet, egyszeri olvasat, tiszavirág-életre kárhoztatottság? Esetünkben a Rektori Hivatal neoklasszicista, fényben úszó steril-tiszta tereiben, arannyal, átriummal. Holott jól tudjuk: a műalkotás viszonya a befogadóval körkörös: értelmező tekintetével, kimondott véleményével, jelenléte mélységével a néző is visszahat a mozdulatlan és befejezett – ekként kiszolgáltatott – képre. De mozdulatlanok-e; befejezettek-e például Ale Ildikó pasztelljei, vegyes technikái? (Bár lehetséges, hogy élnek a képek – élnek e képek – egymás között is, magukra maradva az elsötétülő, immár kihalt termekben: élnek, s párbeszédet folytatnak a nap végén közös dolgaikról, őket érintő problémákról. Ki merné az ellenkezőjét állítaná? A képek élete. Mert van nekik, ahogy sorsuk, történetük, lappangó, titkos útjaik is vannak. S ki mondaná meg, Ale Ildikó képei miről cserélnek eszmét a sötétre váltó kőlabirintusban, az árkádok alatt? Megszólalnak bizonnyal, s egy finom absztrakttal feltöltekezett líra nyelvét beszélik, narratíva nélkül, de a címet nem nélkülözve. Ebből a beszédből mi ki vagyunk zárva, marad nékünk az emberi szó. Nem csillapodó, új- s újrakezdett szintaxis a képek ürügyén.) Nézzük a kiállítást! Nézzük mindjárt többedszerre, hogy otthonossá válva közöttük, alaposabban olvashassuk e huszonöt kisebb-nagyobb képet. Ale Ildikónak, akitől, mint a szegediek tudják, a művészetközvetítés sem idegen, s aki szíve szerint a legnagyobb méretektől sem tartózkodna, sőt örömest gondolkodna háromszor négy méterekben is – legutóbb 2008-ban, Szentendrén volt önálló kiállítása az Art Unióban, a mostanihoz hasonló számú munkával. - egyfelől az álló téglalap-, vertikális forma; a másmilyen alakzat (négyzet, fekvő tégla) ritka vagy nincsen is, és a motívum ugyancsak ehhez rendelt: felismerném a felülnézetből, madártávlatból láttatott nagyvárosi tájat, vagy épp a forró mezőket, de ahol a függőlegesek, a felszökő egyenesek, tartópillérek és vasbeton rudak végül meghajlanak (egyfajta furcsa ferdeség), megfeszülnek, mint a felajzott számszeríj, kifeszített húr. A művésznő sokat utazik – az élmény folyamatosan jelen van képi világában. Megismerném a lendületes kézzel felrajzolt oválisokat (bárszék, napkorong, fa koronája), s a kontúrt helyenként áthágó, átmosó halványlila, szürke és zöldes fátyolfoltokat, melybe olykor nem rest beletörölni, a homorodó (a félelem tere konkáv tér, jut eszembe Závada Péter verse; de Ildikó terei, ha meditációra hívnak is, nem szorongatóak), domborodó, a satírozó kéz mozgását követő síkokat. Ale Ildikó bizonyára egyszerre fejleszti e képeket, nem időzik tartósan a részleteknél (annál jobban érdeklik a hangulati rétegek), nem töpreng vagy áll meg tervezgetni munka közben, ezt gondolom. Gyakran a keze vezeti, ez az ösztönösség érződik olykor esetleges képi pillanatain. Új, törékeny birodalmakat hoz létre. A vonós hangszerek visszatérő ornamentikáját (mint a szentendreiek képein a jól ismert helybéli házdíszek motívumai), az apró mintázatokat, pettyeket, „makarónikat”, zsinórokat, függönyszerű szálasságot. A kifektetett térkép-várost repülőről, hőlégballonról nézve, felfelé, az ég felé tartó útjaival, felezővonalaival. Az utak helyén korábban kapu volt; az utak balról jobbra futnak, Ildikó mosolyogva mondja: a jövő felé. Székeket, karosszékeket, azok karfáit, ülőkéjét, pártázatát, cirádáját, intimitásokat (a részletek, a kicsiségek világát),s hogy a címek metaforikusak, alaposan eltávolodnak a valahogyan mégiscsak a reáliában gyökerező látványvilágtól (a kis Matildot ékesen felismerjük a vázlaton, a Tokiót megjárt akt talán nem portré, de impresszionizmust-expressziót egyaránt ismerő realizmusú). Felismerném Ale Ildikó munkáit egy csoportos tárlaton, azaz honosítottam, lefordítottam magamnak őket. Nem követ semmiféle kívülről kapott szabályt. Ami idézet vagy allúzió érezhető mégis (az egyiptomi halastó a Simai-triptichon első képén; Léger vélt kezenyoma némelyik barna-vörös absztrakt-csészés munkán – a művész gazdag kulturális memóriájából, s a néző hasonlóképp telített, fogékony tudatából származik - Ide másolok egy költeményt, Simai Mihályét, és próbálok helytálló kijelentéseket fogalmazni arról a triptichonról, melyet a művésznő e szöveghez rendel: együttrezgések ti is lényemmé váltok fölisszák édes nedvetek a strófák én meg gyökeretekké alvadok A három nagy pasztell minden kétséget kizáróan a fákra asszociál, s színeiben is egységes. Történet belőlük nem olvasható ki. Illusztrációknak nem nevezhetők. Szárnyasoltár táblái ők Simai fohászához, talán Nemes Nagy hajdani tanulni való-, Kosztolányi aranykezekkel intő fáihoz is. Különösen az első kép ragad meg kifektetett, fehéren hagyott belsejű tavával, szélén felülnézetben benyúló, így látványában irracionális fáival, fa-szőnyegével. Ildikó nem fél a fehértől; nem fél a szabadon tartott felülettől. Átengedi magán a költő sorait, s együttrezeg velük, megháromszorozva a vers keltette asszociációt hármasképén. Szilágyi András több költeménye ugyancsak ott mozog kiállítása horizontján. A múló idő állandóságából másolok be sorokat, felidézendő a törékeny, hártyás angyalszárny képzeteit egyik legkedvesebb Ale-képemen: (…) könyörgő színeiben E képhez fűzött jegyzetekkel zárom Ale Ildikó kiállításához fűzött emlékező soraimat. Még egyszer átgondolom, hogy van-e itt dolga-szava a műelemzőnek, műítésznek (s itt eszembe idéződik Csáki Róbert pár éve látott pompás és szigorú képe egy „műítésznőről”): hisz minden ott áll leírva Szilágyi versében (az átfestett éjszaka, lélekben lebegő pára, eltűnt nap helyén az angyalszárny-rajzolat: egy menekvésért könyörgő angyal…). Akarom-e lefordítani a verset? S a képet Ale Ildikótól, melyen fenti sorok pontosan megképződnek? Van-e, lehet-e, kell-e itt pontosan…? Cserjés Katalin, Szeged, 2012 október vége Tiszatáj, IRODALMI FOLYÓIRAT 2013. január 121-124.o.
Ale Ildikó programszerű alkotói metódusának egyenes következménye, hogy szívesen rendezi bemutatásra szánt kiállítási anyagát egy-egy találó fogalom vagy gondolat köré. Ezúttal a „Szövedék” címet választotta átfogó szellemi keretnek. Valljuk be: szerencsésen, mert fantáziadús fogalmi kapaszkodót kínál képi üzeneteinek értelmezéséhez. Hiszen a szövedékről olyasféle képzeteink lehetnek, amik Ale Ildikó pasztelljeinek lényegi jellemzőire rímelnek. Képi síkon értelmezve fonalak, vonalak, színfoltok látványos együttesét vizionálják, s eképpen pasztelljeinek stiláris jellemzőit jelöli a fogalom- szellemesen. Teheti, mert pályája kezdetén, - az ezredfordulón - ő már a tradíciókon túllépő képzőművész nemzedék tagjaként látott munkához, lelki alkatához igazítva minden tudását, szabadon alakíthatta önálló festői karakterét. Mostani kiállítása bő egy évtizedes alkotói periódusának esszenciáját nyújtja. Pasztellképei egységes stiláris köntösben jelenítik meg kompozíciós megoldásait tekintve nagyon is sokrétű, ám alapvetően belső látomásokon alapuló vízióit. A kép nála nem a hagyományos kép, még akkor sem, ha tájképsorozatán vagy akár vers-inspirációin például, találunk az organikus környezetre utaló jeleket. Kompozícióinak egész formavilága a képfelület inspirálta belső asszociációs rend szerint alakul át, a képi élmény elszakad tradicionális, látványvilág által meghatározott formájától. Képei színből, vonalból, ritmusokból szőtt álmok inkább, s a pasztelltechnika értő alkalmazásának alávetett míves attrakciók. Ezek az alkotói metódusok természetesen nemcsak formai következményekkel járnak, hanem képeinek jelentésbeli nyitottságát is eredményezik. Számára a valóság legfeljebb hivatkozási alap, a képfelület pedig meghódítandó terep, ahol a belső látástól inspirált festői indulatok színek, vonalak szövedékébe lényegülhetnek át és ahol már csak a lélek és az álomszerű látomásokba révedt tudat bír irányadó szereppel. Nem véletlen, hogy képeinek ez az elvontabb, szellemileg emelkedettebb jellemzője szívesen merít a valóságot áttűnőbben érzékeltető fizikai léthelyzetekből, mint például a lebegés, a repülés, vagy akár a félálom állapotában érzékelhető szín-forma és ritmusképletek. Ilyen inspirációkra készült képeit határozottabb kompozíciós rendet eredményező tektonikus szerkesztettség, itt-ott még emberarcú és földarcú motívumok hitelesítik. Leginkább ezeken a munkáin érezhető szuverén képzőművészeti gondolkodásmódja és elméleti felkészültsége. Már-már a filozofikus érdeklődésű alkotó bélyegét süthetnénk rá, ám megtévednénk: alapvetően nőies érzékenység, lelki tisztaság, életöröm sugárzik munkáiból. Így nem véletlen, hogy legtöbb képe a harmónia jegyében fogant, ahol aranyló színárnyalatok fogadják be az ölelkező vonalfonatokat. A képfelület számára szellemi terep, a festői megnyilvánulás terrénuma. Alighanem természetes fejlemény nála, hogy ez az alapvetően intellektuális inspirációkra épülő alkotói mentalitás keresi a szomszédmúzsák opuszaiban rejlő kapcsolódási lehetőségeket. Kiállításához csatolt ajánlásában így írt erről: „A művészet tartományában számtalan alkotás ad ihletet egy másik mű keletkezéséhez. Talán ebben a pillanatban is születik valahol valaki lelkében valami új, ami csak az övé, az ő vetülete a költészet, zene, tánc, képzőművészet örökös körforgásából. Opusok. Köztük erős, láthatatlan kötelék. Érzékenyen kapcsolódni ebbe a forrás-szférába számomra is mindig különös élmény.” Zenei ihletettségű munkái voltak a leginkább jellemzők korábban. Ám ezen a bemutatón most a költészet lépett előre. Szilágyi András és Tóth Árpád költeményei mellett talán a legizgalmasabb grafikus kísérlet Simai Mihály együttrezgések c. versének soraira készült. Mindjárt három kompozíció is született. Izgalmas alkotói próbatétel a vizualitás érdemi szerepvállalását néhány verssorra adható rezonanciaként interpretálni. A kamaratárlat Ale Ildikó alkotói törekvéseit híven összegzi és a gondos válogatásnak köszönhetően érett, szép munkákkal képviseli. Bár Szövedék az összefoglaló címe, a kiállított munkák mégis egymáshoz szervesen kapcsolódó szellemi rendbe sorakoznak. Afféle szellemi térkép szövetett: Ale Ildikó sokoldalú képzőművészi működésének, intellektuális tájékozódásának területeit mutatja meg. Kész szakmai látásmóddal lépett egy évtizede pályára: kiállítóként és a láttatni tudás módszertanának alapos átadójaként, múzeumpedagógusként a vizualitás iskolázottság illő szintre emeléséért dolgozik. Tárlata ily módon külön érdekességgel is bír, hiszen vehetjük akár demonstrációnak is, jóllehet elsősorban mindazt az értelmes tudást mutatja meg, amit Ale Ildikó grafikus- festői kutakodásában értékként fellelt. Tóth Attila művészeti író 2012. november 1. Contacts/Intercourses, Effects and Essences Exhibition of Ildikó Ale on the banks of the River Tisza …in the approach of the artist Ildikó Ale the formative, technical and spiritual border lines play significant roles. And together with this an intriguing pulsation of stylistic motions, Intercourses and interactions of genre prevails in her works. Pál Szuromi, Art Historian (Szeged Cultural Magazine, November 2005)
We can observe many interesting aspects when looking at Ildikó Ale’s invitation and her exhibition. …She has given a title, a lyrical title, to the exhibition: „If the bird wasn’t singing”. Balázs Feledy (Zsókavár Gallery, Budapest, October 2007) The start of Ildikó Ale’s art career dates back to the first half of the 90s. One can find, even in her colourful works,a graphic approach wich is rather post-secessionist. The colours have emotional, impulsive and definitely subjective connotations. Advancing in her career, the post- secessionist approach, the structure of the pictures, and the subjective connotations of the use of colours remain all the time, althougt it is inevitable for her to go througt the ’lanuage transformation’ of the fine arts of the twentieth century. Meanwhile, the world of pictures can be both figurative or non-figurative representation, but the painting of Ildikó Ale stays characteristically consistent. In her latest works, the busy and lush ornamentation can be connected with the prohibition of figurative expression in the oriental tradition. Finally, I must make mention of a permanent charateristic regarding Ildikó Ale’s art work, and that is the musical aspects of her pictures. Each and every work radiates harmony.They are the documentes of her feelings and moods wich not only talk to us through their colours but in a hidden way also through musical tones and melodies. Csaba Tóth artist Vasszécseny, 2003. February |
